–

Lassan öt hónapja, hogy gazdikká váltunk, Marci kutyát örökbe fogadtuk. Öt hónapja szépíti, színesíti az életünket. És néha nagyon megnehezíti.

Tudtuk az elején, hogy problémás kutyust vállalunk, aki közel egy évig senkinek sem kellett

Nem tudom, miért, hiszen ő egy „szerelem első látásra” kutya: igazán bújós, kedves, aranyos. Egészen addig, amíg nem találkozik egy másik kutyával: mert akkor mintha hirtelen belebújna valami kisördög, és őrjöng, ugat, rángatja magát, nyüszít. Nem tudjuk, mi történt vele, mitől vált ilyenné. De talán már nem is olyan fontos. Az első hét után felvettük a kapcsolatot a Kutyaguru sulival, és megtaláltuk egymást Vikivel, aki fantasztikus kutyatréner. Jött, és jön azóta is lelkesen.

Szerinte is Marci a legnehezebb esete, amivel valaha találkozott. Még egy külön meetinget is össze kellett hívni miatta, hogy több tréner elmondhassa a véleményét és a tippjeit.

Rengeteget gyakorlunk, fejlesztjük Marcit különböző technikákkal. Tilos felmennie a kanapéra például, csak a feladat végrehajtása után kap enni – nyugi, nem éhezik, még mindig tíz kiló fölött van.

Apró lépésekkel haladunk előre, aztán megakadunk

Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztük, már nincs tovább, ennyi a maximum, elértük a határt, nincs több fejlődés. Aztán történik valami, mégis előremozdít, és közben tartja bennünk a lelket. Mert erre is szükség van.

Mi is hatalmas tanulási folyamaton megyünk keresztül a feleségemmel

Mert nekünk is rengeteget kell tanulnunk. Mi is hibázunk. Sok gazdi sajnos nem viseli jól a kritikát, sőt. Egyenesen megsértődik, ha valamilyen kellemetlen viselkedésért őt teszik felelőssé. Pedig sokszor ez van a háttérben, ahogy nálunk is. Az egész életünket átalakítottuk, hajnalban és éjszaka mentünk vele sétálni, hogy kerüljük a veszélyes helyzeteket. „Kommandózunk” a kocsik között, figyelünk minden kézre, amiben feltehetően póráz van. És még így is balhékba keveredünk. Amit idővel egyre jobban megtanultunk kezelni: nem borulunk ki, mert Viki megtanította ezt nekünk. Be kellett látnunk, hogy először nekünk kell tanulnunk, fejlődnünk.

Egy-egy ilyen tréning egyben ventilálás, lélekápolás, egyfajta terápia is nekünk. Legyőzni magunkat, és túllépni a magunk által felállított korlátokon. Mert abból van bőven.

Hiszen mindketten erős egyéniségek vagyunk, de eleinte minket is elbizonytalanítottak a kudarcok. Igen, most már le tudom írni: bizonytalan voltam magamban, hogy tudom-e kezelni a helyzetet. Nehéz volt megbirkózni azzal, hogy amikor az ember az utcán próbál kemény lenni, megállítani a hisztit határozott szavakkal, megfelelő hangerővel, akkor az emberek bámulnak, megjegyzéseket tesznek, rosszalló pillantásokkal méregetnek. Pedig mi nem csinálunk mást, csak kezeljük a helyzetet: nem bántjuk a kutyát, bár néha úgy tűnhet, hogy mi rángatjuk őt, de valójában ő rángatja magát. Volt, aki egyenesen állatkínzónak, pszichopatának titulált azért, mert neki úgy tűnt kívülről. És vannak, akik kérés ellenére odaengedik a kutyájukat, olyan helyzetet teremtve ezzel, ami akár több hónapnyi kőkemény munkát is tönkretehet, visszavethet.

Véleményt azonnal tudnak alkotni, méghozzá elég határozottan, anélkül hogy ismernék a helyzetet, látnák a mögöttes küzdelmeket, a befektetett energiát, a mérhetetlen munkát. Mert ítélkezni baromi könnyű: rossznak, neveletlennek, antiszociálisnak (na jó, a kutyákkal tényleg az kicsit, bár több alkalom után nagyon jó spanok lettek Zorával, Viki kutyájával) nevezni a kutyát, hozzá nem értőnek nevezni a gazdit.

Holott Marci nem más, mint egy problémás, hétéves tacskó keverék

Náluk amúgy is fajtajelleg ez a viselkedés, ráadásul nem tudjuk, mi történt élete első hat évében, mielőtt az Eszkuláp Állatvédő Egyesület gondozásába került volna. Egy biztos, most már nagyon boldog. És igyekszik megfelelni, jó lenni. És van, amikor megy, van, amikor nem. De ehhez nekünk is el kellett engednünk a megjegyzéseket, a bámuló embereket, a saját türelmetlenségünket, a félelmeinket. Mert van abból is bőven, ha bevalljuk, ha nem. Dolgozunk rajta mi is. Hálásak vagyunk Marcinak, hogy ennyi mindent tanít nekünk, ami az előnyünkre válik.

Egy igazi kis tanár, az élet tanára. És ha valaki belenéz a gyönyörű, „golyórágó” szemébe, azonnal meg is érti, miért szeretjük őt ennyire.

Nem azért írom le a történetünket, hogy elrettentsek bárkit az örökbefogadástól

Bár hiszem, hogy ha valaki ettől elretten, akkor neki nem való kutya. Inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mekkora felelősség egy állatot magunkhoz venni, pláne problémásat. Mert lemondásokkal jár, mindamellett pedig anyagi vonzatai is vannak. De ha megtaláljuk az utunkat a kutyussal, akkor ez fantasztikus tanulási folyamat, amit együtt kell végigjárni. Az eredménnyel pedig mindenki nyer.

A menhelyek csúcsra járatva üzemelnek a rengeteg felelőtlen állattartó és az illegális szaporítók miatt. Nincs nálunk megfelelő állattartási kultúra (sem), „jó lesz nekünk az olcsó kutya a csomagtartóból” – sajnos nagyon sokan így gondolkodnak. Aztán ha nem jön be a dolog, akkor már repül is az állat az utcára. Aki csak teheti, ne vásároljon, hanem menhelyről fogadjon örökbe! Higgyétek el, csodálatos! Annak ellenére is, hogy néha kutya nehéz. Pláne egy olyan kutyával, amelyik valóban nem könnyű eset…

Balatoni József