–

„A fizikai bántalmazás legalább megfogható, észlelhető”

Ezt olvastam egy pszichológiai magazinban. Az írás azt sugallta, hogy így az ezzel járó fájdalom is könnyebben feldolgozható… Ezt csak olyan valaki írhatta, akit még soha nem bántalmaztak fizikailag. „Mert a verés többnyire látható, a vér pedig ízlelhető.” Ez így igaz. De attól még a lélek is fáj.

Egy baráti vacsorán is hasonló mondat hangzott el, és én csak annyit éreztem, hogy a düh meglódult bennem, de inkább nem szóltam semmit, mert csak csapkodni tudnék a szavaimmal, azt pedig nem szeretném.

Elhangzott itt is, hogy „mennyivel jobb a fizikai bántalmazás, mint a lelki, hiszen az megfogható”.

Képtelen vagyok ezzel mit kezdeni. Érvelek, de nem megy át, mert közben a dühömmel külön meccset folytatok, mint mindig, és ez az energiáim nagy részét lefoglalja. Mert megtanultam, hogy nem jöhet szabadon, keretek közé kell szorítanom. Megfizetem az árát.

Többek között azért, mert fizikailag bántalmaztak. Meg lelkileg is. Tapasztalatom szerint együtt jár a kettő.

Szóval, „én legalább tudtam, hogy vertek”

„Legalább volt külső nyoma. Vér, kék foltok. Vagy valami.” Az nem számít, hogy pont ugyanúgy meg kellett tanulnom elrejteni magam, mint akit „csak” lelkileg bántalmaztak?

Újra és újra megüti a szemem és a fülem ez a mondat. „Neked jobb. Érezted.”

Hát, köszönöm, de gyerekként ezt sem kértem. (Feltételezem, felnőttként sem vigasztalnak senkit a látható nyomok.) Fejlődésem során elfelejtették közölni velem, hogyan lehetek szabadabb, jobban önmagam, mint azok, akiket „csak” lelkileg bántalmaztak.

Aki ezt gondolja, az mutasson már nekem egy lelkileg érett, felnőtt módjára élő férfit vagy nőt, aki – mint az állat – elver, majd elegánsan felkel, felnyalábol téged a földről, és segít túllendülni ezen a „pillanatnyi elmezavaron”, mert egyébként ő lelkileg teljesen ép.

Vagyis segít abban, hogy lelkileg ne sérülj, csak testileg ver tropára?

Honnan ered az az elgondolás, hogy a fizikai bántalmazás kevésbé sértő lelkileg? Honnan ered az az elgondolás, hogy aki fizikailag bántalmaz, az lelkileg nem ugyanezt teszi? Honnan ered az az elgondolás, hogy az egyik jobb, mint a másik? Hogyan lehet relativizálni ezt a kettőt?

„A te sérelmed kisebb. A te bűnöd nagyobb. A te sikered fényesebb. A te kudarcod hatalmas. A te könnyed szart sem ér. Az én életem több. A te életed kevesebb. Kisebb a házad. A melled nagyobb. A farkad ferdébb. A gyereked okosabb. A diplomádat jobb papírra nyomták. A szakításodért adj hálát, hogy nem olyan, mint az enyém. A te fájdalmad kisebb, kevesebbet ér. (bibibibibibííííí…)”

A fájdalom összemérhető, a trauma kategorizálható?

Valóban?

Nincsenek statisztikai adataim, és egy életem van, azt tudom élni, és bár néha valóban szeretném, én nem azt érzem, amit te. És még ha együtt érző is vagy, akkor sem éled át az én életem. Én mindig hadakozom a dühömmel, és sosem leszek olyan szabad, mint amilyen könnyedén te megéled a véleményed.

A szó szoros értelmében belém verték, hogy jobb, ha alkalmazkodom, így aztán elég nehéz kiállnom magamért.

De már megy, a saját eszközeimmel. Hogy neked ez kevés és fakó?

Hogy számomra érhetetlen, miért nyelek be mindent, és miért nem eresztem ki jól hallhatóan a hangom? Nem érted, miért nem állok a sarkamra? Nem érted, miért nincs bennem gyűlölet? Nem érted, miért nem tudok dönteni? Miért rettegek az anyámtól, hiszen „mindent megtett értem”. (És ezt el is mondja. Minden alkalommal. Némileg zsarolva. De megteheti. Az anyám.) Nem érted, miért nem járok haza, amikor „az otthon, a gyökerek, a minden”. Neked.

Nem érted, miért nem szültem, miért nem akarom átadni, ami bennem van, mert szerinted csupa kellem és szépség az élet. Miért nem mutatom meg magam, amikor olyan kerek és egész vagyok? (Kívülről.) „Miért nem élsz, hiszen mindened adott hozzá. Miért nem lépsz tovább? Miért nem örülsz? Miért sírsz? Miért? Miért? Miért?”

Azért, mert azt gondolod, hogy „nekem könnyű”, még nem lesz az. Azért, mert azt gondolod, hogy szép vagyok, nekem még nem lesz könnyebb. A te zsákodban is vannak élmények, érzések, az enyémet is telenyomta az élet. Nem tudom, melyikünké a nehezebb. Összemérni a traumát, könnyebbnek gondolni valamit, mert megfogható, relativizálni… eltávolít és megaláz.

Hova vezet, ha megkérdőjelezzük az érzés jogát, ha megmondjuk, mi mennyit ér, mikor lehet, szabad és kell sírni, mikor kell csendben maradni, mikor lehet dühöngeni, mikor kell hálásnak lenni?

Szerinted lehet azt csinálni, hogy mindent elhelyezünk egy skálán, és kívülről beállítjuk az egyéni érzések értékét?

Nem én cipelem a terheidet. És neked fogalmad sincs az enyémekről. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy méricskélés és sanda pillantások helyett elfogadjuk: mindenkinek van batyuja. A vagy-vagy helyett azt mondjuk inkább: te is cipeled, én is húzom magam után. Is-is. Hát, így vagyunk.

Alina

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Favor_of_God