Segítek neked, mutatom a helyes utat. És ha nem tetszik, takarodj az anyádba! – Ítélkezés és „jó szándék”

–

Emlékszem egy jószívű lányra, aki nagyon fiatalon lett országosan ismert. Nem is volt még nagykorú, csak kereste önmagát, és az útkeresése során rengetegen bírálták őt. Becsmérelték a kinézetét: hogy milyen a haja, az alakja, kirakta-e a mellét, vagy netalán túl rövid ruhában mutogatta magát, hogy minek varratott magára tetoválást, és hogy „amúgy nem is olyan jó a hangja”, csak egy „hülye celeb picsa, máshoz nem is ért”. Az elmúlt egy évtizedben minden formában terítéken volt minden részlete, még ha egy részét ő tette is ki a nyilvánosság elé (kinek mi köze hozzá?). Több százezren érezték úgy, hogy kritizálhatják, még az is, aki megkérdezte, hogy „de amúgy ez kicsoda?”.

A másik lány – az előzőhöz hasonlóan – szinte gyerekként lett országosan ismert, és talán még mindig nem találta meg önmagát. Ő is rettenetesen tehetséges, félelmetesen jó a hangja, és nyilván ő is csak azt szeretné, ha szeretnék és elfogadnák – miközben dafke természet, és lehet, hogy nem mindig hoz jó döntéseket. Talán olyasmit reklámoz, amit nem kéne, talán túl szexisek a fotói. De ki dönti ezt el?

Mindkettejük felett rohadt sokan ítélkeztek és ítélkeznek a mai napig.

Tudom, ha kirakja magát valaki, ha effektív közszereplő lesz, akkor jönnek az emberek, és feljogosítva érzik magukat arra, hogy megmondják neked, mit kellett volna, mit nem kellett volna, minek raktad ki, be, fel vagy le, hogy szar vagy, ronda vagy, kurva vagy, tehetségtelen vagy, buta vagy, idióta vagy, minden vagy. Tudom, én is kaptam/kapok belőle, pedig jóval kisebb plénum előtt látszódom, és a magánéletem sem igazán érdekes, mégis érzékelem, milyen nehéz közszereplőnek lenni. 

Amiben viszont ők ketten nem azonosak, hogy az egyik most szeretné megmondani a másiknak, mit viseljen, hogyan viselkedjen, és tulajdonképpen azt is, mit csináljon. A másik pedig ebből köszöni, nem kér.

Megmondhatjuk-e a másiknak, hogyan öltözködjön, mit csináljon?

Szerintem csak a gyerekünknek mondhatjuk meg, hogy „kislányom, pakolj el magad után”. De annak is csak akkor van értelme, ha közben jó példával járunk elöl, tehát mi is mindig elpakolunk, rendben tartjuk a környezetünket. Mert ha mi magunk is szanaszéjjel hajigáljuk odahaza a bugyogónkat, akkor az a gyerek nem fogja érteni, hogy neki ugyan minek kéne elpakolnia, ha az anyja is egy trehány disznó. 

És az öltözködés?

Emlékszem Kardos dédanyámra, aki nagy, fekete kendővel a fején járt nyáron is, hatalmas, sötét ruhában, amiből alig látszott ki valamije. A férje halála óta nem vett fel mást, csak feketét, és mélyen vallásos volt, így külön szentségtörésnek érezte, amikor anyám nyaranta egy szál bikiniben slajferolt az udvaron. Sosem szólt semmit anyámra (aki amúgy szupercsinos volt), de egyetlen alkalommal nem állta meg, és azt találta neki mondani: „Erika, hát kilóg a katulyád!”

Ezt a sztorit aztán évekig mesélték a családi ebédeken, még drága Kardos dédanyám halála után is. Pedig nem volt egy szerény, szótlan asszony, hatalmas bottal járt, és ha nyelveskedni mertem, megsuhintotta a félelmetesen göcsörtös botot a levegőbe, és már inamba is szállt a bátorságom, a nyelvem pedig villámsebesen szippantottam vissza a számba.

Kardos dédanyám nem verte magát a „fődhö'”, nem tüntetett, hogy márpedig anyám öltözzön fel tisztességesen, ne szemérmetlenkedjen, egyszerűen csak elfogadta, hogy az már egy másik világ, pláne másik korosztály, hát tegye, ha neki kényelmes, hogy alig takarja valami. Akkor viselje úgy. 

Gondolom, értitek, miért meséltem el… egyszóval: semmi közünk hozzá, mit vesz fel a másik. Ha valakinek úgy jó, hogy kilóg a segge a ruhából, a dekoltázsa pedig a köldökéig ér, akkor járjon úgy. Ha pedig valaki talpig matyóban, prémes bekeccsel érzi magát önazonosnak, akkor tegye – hát ki bánja? Közben persze gondolhatjuk, hogy nekünk nem tetszik a csöcskidobós felső, vagy a bekecs, csak hát… kit érdekel, hogy nekünk mi tetszik, ha a másiknak meg az a jó? 

Neked felelősséged van! Viselkedj is úgy!

Igen, szerintem is. Akinek sok emberre van befolyása, az tényleg felelősséggel tartozik feléjük.

De közben a világ meg nem így működik. Rohadt nagy felelősség van például a Kardashianékon, akiknek a sokmilliós követőtábora nem arról olvas minden héten, hogy mentsük meg a világot a pusztulástól, óvjuk a környezetet és az egészségünket, és legyünk felelősen gondolkodó felnőttek. Annál több smink- és divattippet kaphatunk viszont tőlük.

Hülyeségre használják a népszerűségüket? Lehet! Van joguk ehhez? Naná! És nekünk hőbörögni ezen? Persze hogy van! Mondjuk, pont le fogják szarni, mert milliárdos vállalkozást építettek belőle.

Van amúgy közünk hozzá? Sajnos nem sok. Annyit tehetünk, hogy megtanítjuk azoknak, akikre mi befolyással vagyunk, hogy nem feltétlenül az a legfontosabb, hogyan nézünk ki, milyen a sminkünk, és milyen márkájú a ruhánk.

Szóval lehet, hogy egy rakás influenszer egy halom hasznavehetetlen holmit reklámoz – van olyan, aki kárt is okoz ezzel, mondjuk, a gyerekének, ha szerepelteti például szponzorált posztokban –, de nem állhatunk ott mindegyik felett egy pálcával, valamiféle imát zsolozsmázva: neked bizony úgy kéne cselekedni, hogy…

Amúgy meg tegyük a szívünkre a kezünket mindannyian, és válaszoljunk őszintén erre a kérdésre: mindig kifogástalanul cselekedtünk, és cselekszünk-e a mai napig? Soha nem tettünk/teszünk káros dolgot? Mindig a jó ügyet támogattuk, és társadalmi felelősségvállalásunk már nem is is lehetne makulátlanabb?

Nyugi, a választ senki nem fogja hallani. Csak te. (Mondom ezt magamnak is.)

Ha nem akarod, hogy segítsek neked, akkor el fogsz süllyedni a pokol kénköves tüzében!

Nem lehet mindenkit megmenteni, és nem kell mindenkinek segíteni. Pláne nem annak, aki nem akarja. Neki nem csupán nehéz, hanem lehetetlen is.

Miért gondoljuk, hogy majd mi ki tudjuk húzni az általunk vélt fekete mocsárból azt, aki másmilyen perspektívából látja a helyzetet, és szerinte nincs is benne a szarban?

Egyáltalán: biztosak vagyunk benne, hogy a mi nézőpontunk a helyes? Halász Rita elsőkönyves szerző írja a Mély levegő című könyvében: 

„(…) harcolunk az igazságért, közben ne felejtsük el, nem csak nekünk lehet igazunk.”

Honnan tudjuk, hogy nekünk van igazunk? És ha az igazság nem csupán egy emberé? Hanem jelen esetben kettőé? Akkor mi van? Addig mondjuk, amíg fehér nem lesz a szurok? Mert van olyan, aki addig mondja. De a diadal akkor is elmarad.

Csak arra vigyázzunk, nehogy a falnak motyogó, a klaviatúrát ordítva verő mamóka váljon belőlünk a nagy igazságosztásban.

Az anyaság mint erkölcsi jogalap?

Az, hogy valaki gyereket szül, még nem teszi jobb emberré, nem lesz több a másiknál. Lesz egy gyereke, és ezen keresztül megtapasztal olyan dolgokat, amiket azok nem, akiknek még nincs. De nem feltétlenül lesz bölcsebb, boldogabb, sőt… Az ellenkezőjére is akad példa, amiről persze jóval kevesebbet beszélünk, pláne a kirakatban. 

Az anyaságra mint bármiféle szentségre hivatkozni kifejezetten visszás. Én abszolút örülök neki, ha valaki kiteljesedik az anyaságban, és az élete csupa pónilovas, szivárványos boldogságfelhőcske lesz, de észt osztani úgy, hogy közben az anyaság erkölcsi minőséggé válik… hát, szerintem nem biztos, hogy a legjobb út!

Önreflexió?

Ez se maradjon el!

Miközben azt bíráljuk, hogyan néz ki a másik, jusson eszünkbe, mi néztünk-e ki úgy akár egyszer is az életben, mint a bírálatunk tárgya!
Miközben a képeiért bíráljuk a másikat, gondoljuk végig, mi pózoltunk-e így valaha a kamerának!

Miközben másokat bántunk, emlékezzünk vissza, milyen volt, amikor minket bántottak!

Miközben Istenre és imákra hivatkozunk, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon őszinte-e a hitünk és az imánk!
Miközben arról beszélünk, hogy az anyaság felsőbbrendű, szent feladat, válaszoljunk arra is: tényleg minden pillanatban így érezzük-e! 

Ha már itt tartunk: igen, volt, hogy én is bíráltam másokat, és volt, hogy én is hibáztam. 

De ismertem egy lányt, akit régen is és most is sokat bántottak. És ismerek rengeteg embert, akik nincsenek a reflektorfényben, de nekik is megmondják, hogyan öltözzenek, hogyan viselkedjenek, mit csináljanak, és mik legyenek, ha felnőnek. Ismerek sok olyat is, aki annak ellenére, hogy milliószor basztatták, egy pillanat alatt elfelejti ezt, amikor erkölcscsőszködésre van lehetősége.

Én nem akarom megmondani senkinek, hogy mit csináljon. Viszont irtó klassz lenne, ha észrevennénk, mikor esünk az álszentség hibájába. Amikor megfeledkezünk arról, milyenek voltunk, mit tettünk és hogyan viselkedtünk, mert már túlvagyunk rajta, és ettől feljebbvalónak érezzük magunkat a másiknál.

Csak ebből a vélt felsőbbrendűségből hihetjük, hogy mi megmondhatjuk a tutit. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Klaus Vedfelt