Ítélet vs. kritika

Tizenöt éve írok filmkritikákat, mégis kevés dolog tud jobban felbosszantani, mint az ítélkezés. Igazából nem is kellene mentegetőznöm a szakmám miatt, hiszen a kritika egyáltalán nem egyenlő az ítélkezéssel, félreérti, aki azt hiszi, arról szól.

Jó kritikusnak azt tartom, aki a saját véleménye, ízlése, percepciója sulykolása helyett inkább elemez, kontextust teremt, rávilágít összefüggésekre.

Nyilván emögött is megjelenik a saját ízlése és szemléletmódja, de nem egyedül az, és legalább nem felszínesen. Akár kritikusról, akár magánemberről van szó, a megfellebbezhetetlen ítélet vagy akár csak karakánnak tűnő vélemény valójában egotripet takar a szememben.

A közösségi média természetesen kiváló terep az egománoknak, akik ezeken a platformokon ne csak az arcukat, az élményeiket, hanem a magvasnak vélt gondolataikat és kiforrottnak tűnő véleményüket is megoszthatják. Mint újságíró, de akár mint közösségi médiaszereplő is tapasztalom, hogy minél szélsőségesebb vagy karakteresebb egy vélemény, annál nagyobb sikerre számíthat – már ami a rá irányuló figyelmet illeti.

Ítélkezni ma rendkívül kifizetődő: aki ítéletet mond, arra azonnal jönnek lájkok vagy ellenvélemények, azt bátornak tartják, egyéniségnek. Ha mindenről van véleményed, akkor „valaki” vagy.

Művész vs. kritikus

Ma már, ugye, a graffitit sem falra írják, hanem a Facebookra, itt kapták fel a mondást, hogy „Not everyone is an artist, but everyone is a fucking critic”. Vagyis: „Nem mindenki művész, de mindenki kibaszott kritikus” – amit egyébként Marcel Duchamp szürrealista képzőművésznek tulajdonítanak, szóval nem valami friss megállapítás. De ma aktuálisabb, mint valaha. Mert ma bárki lehet kritikus, akinek véleménye van – hozzáértő vagy sem, nem számít.

És mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját nézete, ítélete legyen, és azt meg is ossza. Ha pedig jó vaskos az a vélemény, még többen is lesznek rá kíváncsiak, mintha csak az „egyrészt-másrészt” tengelyen mozogva, érveket keresve, indulat nélkül késztetne gondolkodásra. A Facebook pedig a „kibaszott kritikusok” legtágasabb medencéje, amelyben felszabadultan lubickolhatnak.

Nekem nagyon gyakran nincs véleményem. Illetve hosszan kell gondolkodnom, és leginkább írnom ahhoz, hogy rájöjjek, mit is gondolok valamiről.

Benyomásaim persze vannak, érzéseim és gondolataim is, de ahhoz, hogy azokat rendszerezzem, mederbe tereljem, és találjak nekik valami formát, sokat kell agyalnom.

És amíg ez nem történik meg, amíg csak a homályos, kavargó impressziók dolgoznak bennem, addig nem szeretem kinyitni a számat. Minél idősebb vagyok, annál meggondoltabban nyilatkozom.

Rögtön vs. azonnal

Filmkritikusként gyakran járok filmforgalmazók által rendezett sajtóvetítésekre. Vannak köztük olyanok, ahol a nagy nemzetközi filmstúdiók megrendelésére mindjárt a vetítés után egy kérdőívet osztanak szét, amin osztályozni kell a filmet és az alkotóit. Nem győzök kibújni ez alól az osztályozás alól, mert számomra elképzelhetetlen és érthetetlen a művészi teljesítmények számjegyekre való degradálása, vagy akár az – ami szintén szerepel ezeken a kérőíveken –, hogy egy-két mondatban foglaljam össze róluk a véleményem. Szintén nem lennék képes rangsorokat állítani egyéni teljesítmények vagy egész produkciók között (hogy ki vagy mi volt a legjobb/legrosszabb), hiszen annyi mindenen múlik az eredmény, és nem lehet összemérni őket.

Pedig tisztában vagyok vele, hogy az emberek többsége csillagokat nézeget, mielőtt filmet választ magának, kábé úgy, mintha szállodát foglalna.

Csakhogy a szállodák csillagait pontos kritériumrendszer szerint osztják, míg a filmek csillagozása szubjektív megítélésen alapszik, és csak ritkán ismerjük annak a személyes ízlését, aki az értékítéletet adta.

Nem akarok álszent lenni: természetesen időnként velem is előfordul, hogy valami nagyon egyértelműen tetszik, vagy nem tetszik, és azonnal meg tudom mondani, milyen érzelmet váltott ki belőlem, de akkor is sokáig keresgélem magamban, miért, hogy alá is tudjam támasztani, ne csak a levegőbe beszéljek.  

De sokkal ritkább, hogy valami minden szempontból pozitív impulzusokat ébreszt, vagy minden szempontból negatívat, mint az, hogy vegyest, és idő kell, míg szétszálazom az elemeit, majd a végére járok annak, milyen emlékeket, érzeteket, gondolatokat ébresztett bennem.

Mi vs. ők

Hiszen tudjuk: a befogadás legalább annyira szól rólunk- és függ tőlünk, mint az alkotásról vagy az alkotójától, és a hangos ítélethozók épp ezt lovagolják meg.

Végre – áttételesen – magukról beszélhetnek, magukat tolhatják előtérbe.

És ha netán társakra is találnak a véleményükben, és egyre többen szajkózzák ugyanazt – na, én akkor bizonytalanodom el a leginkább, akkor van szükségem a legtöbb időre ahhoz, hogy eldöntsem, mit is képviselek. Ez bármi lehet: egy ember, aki hirtelen népszerűségre tesz szert, vagy ellenkezőleg: céltáblává válik; egy ügy, ami hirtelen mindenkinek nagyon fontos, és amiben szekértáborok alakulnak ki; vagy egy alkotás, amit kultikus rajongás övez. Mindig furcsállottam, hogy sok intelligens ismerősöm milyen boldogan áll be ilyenkor egy kórusba, hogy együtt bégessen a nyájjal, és milyen elégtételt és önbizalmat ad nekik a puszta tény, hogy nincsenek egyedül.

Még a magukat liberálisnak, toleránsnak valló emberekről is egy pillanat alatt derül ki ilyenkor, mennyire kirekesztőek azzal szemben, aki nem egy követ fúj velük, akár azért, mert más a véleménye, akár csak azért, mert nem akar részt venni az ítélkezésben.

Nem számít az értékrend, a világszemlélet, csak az, hogy ki van velünk. Aki pedig nem velünk van, az valójában az ő szemükben is ellenük van.

Persze értelmes vitára nem alkalmas a közösségi média, kár is ilyenkor bárkit árnyaltabb gondolkodásra inteni. Inkább meg kell próbálni kívülről figyelni a hangzavart – ami általában mindkét oldalon kialakul, hiszen minden leegyszerűsödik fekete és fehér nézőpontra. 

Ne féljetek, nem szeretnék abban a szerepben tetszelegni, hogy bárki felett állok, és sztoikus nyugalommal szemlélem a marakodókat, az érzelemtől fűtött gyarlókat, míg magam minden körülmények között a kiegyensúlyozottság és mértékletesség erényeit gyakorlom. Nyilván nem.

Nekem is vannak indulataim és érzelmeim, és mint tudjuk, a véleményalkotáshoz mindenképp ezek szükségesek, mert a színtiszta racionalitás talaján ugyanúgy lehet érvelni bármi mellett, mint ellene. Csak éppen, amint hagyom magamból kiszakadni a felszínesen alkotott, de érzelmileg annál megalapozottabb véleményt, megbánom, mert az érzelmek ingatagok, hamar változnak, és másnap más vélemény mellett tanúskodni ciki. (Önmagam előtt is.)

Éppen ezért már az első benyomásaimat is megtartom magamnak – számtalanszor csalódtam már bennük. Lehetőleg nem is fogalmazom meg, mert úgyis kevés információ alapján hoznék ítéletet. Óvakodom bármilyen ítélkezéstől, ami ugyan csak törekvés, de talán ezzel okozom a legkevesebb kárt mindenkinek. 

Gyárfás Dorka