–

Igen, csak a gyerekek tudnak így boldogok lenni. Egyik pillanatról a másikra, ok nélkül. De olyan mélyen és valóságosan, mintha angyal ülne a vállukon. Tudatlanul is tudnak boldogok lenni. Én is úgy voltam az.

Nem láttam a hibákat, nem láttam a repedéseket a szüleim által teremtett valóság betonkemény falain. Hittem, és a hitem az volt, hogy ez a világ, amibe beleszületettem, a létező világok legjobbika, ahol engem vártak, szeretnek, és ahol semmi rossz nem történhet velem.

Minden gyerek ezzel a hittel érkezik. Olyan szemüvegen keresztül nézi a világot, amiben smaragdszín az üveg, hogy az összes ámítás, csalás és ócska bazári trükk valóságnak tűnjön, és rejtve maradjon a világ igazi arca.

Életeket mentenek így a szülők. Háborúban, szegénységben, nyomorban és a kiszolgáltatottság óráiban így teszik a gyerekeiket boldoggá. Óz, a nagy varázsló minden felnőtt, aki hittel, szeretettel és elfogadással ad bátorságot, önbecsülést és magabiztosságot a gyerekeknek. Megteremti a Smaragdvárost, ahol minden lakó békében és biztonságban él, ahol lehet, hogy vannak pillanatnyi szomorúságok, de nincsenek komoly bajok.

Ott, és akkor már tudtam (csak nem voltam tisztában vele, hogy tudom), hogy egy gyerek felneveléséhez tényleg egy egész falu kell. Smaragdváros minden lakójának példája, mintája, odafigyelése hat a gyerekre. És minden, ami a gyerekkora része, az bemegy a bőre alá, ott kering majd élete végéig, mert abból hús lesz és vér, zsigeri ösztön, és lúdbőrös emlék.

1986-ban, mentem a bolt felé kilencévesen, az unalmas nyári szünetben, egy csendes délutánon, és boldog voltam. Óz birodalmában éltem, ahol a porcelánbabák életre kelhetnek, ahol a kutyák beszélni tudnak, ahol a boszorkányok is jóságosak, és  bármi megtörténhet, ha összekoccantom a két cipőm sarkát.

Varázslattal volt teli ez a gyerekkor. Mesékkel és álmokkal, amiknek jó részét én találtam ki magamnak. 

Dédelgetem ezt az emléket. Visszanézek, és kiszínezem a részleteket. Emlékszem egy nagy farkaskutyára, aki az utcasarki házban lakott, és mindig vadul ugatott, amíg a kerítéshez nem értem, ott viszont szelíden és esdeklőn nézett, hogy megsimogatom-e. (Sosem mertem.) Emlékszem az eperfára is, ami alatt vastag rétegben állt a lepotyogott és széttaposott eper. Az illata durván édes és émelyítő volt.

Emlékszem anyám történetére is, hogy miért vannak eperfák az utcánkban. Amikor gyerek volt, akkor selyemhernyót kellett nevelni. Ez volt a parancs a pártbizottságból. De a selyemhernyók mindig elpusztultak. Sokévi meddő próbálkozás után végül csak az eperfák maradtak. Sosem tudtam, hogy a selyemhernyótól félnem kell-e (nem szerettem a rovarokat). Az fel sem merült, hogy a rendszertől kellene félnem, ami ostoba parancsokat ad.

A szüleim sosem kritizálták a rendszert. 1986-ban sem. Három hónappal a csernobili katasztrófa után sem.

Figyelem ezt az érzést, most felnőttként, amit a kilencéves önmagam érzett, és irigyelni akarom. Vagy visszakapni a képességet. Az ok nélküli boldogságét. Hogy elég volt örömnek az, hogy vagyok. Hogy taposhatom az aszfaltozott járdát, hogy mindjárt odaérek az ugatós kutyához, aztán jön az eperfa, majd a sarki bolt, hogy süt a nap, hogy nyári szünet van. 

Szerettem gyerek lenni. Veszettül jó volt. A létezés pillanatában élni.

Belül még mindig él bennem egy gyerek. Sokszor kapcsolódom hozzá, ha valami fájdalom vagy szomorúság ér. Vagy ha rádöbbenek, hogy „nem felnőttként” reagálok egy helyzetben.

Megtanultam, hogy fontos, hogy ez a belső gyerek jól legyen, mert ha ő jól van, akkor lehetek én is jól.

Sokszor elképzelem. Ez a belső gyerek a szívem alatt, a bordakosár mellett él. Ott van egy kis erdő, tisztás, szélén gombaház. Abban lakik. Az erdő állatait gyógyítja, de van, hogy csak naphosszat bámul ki az ablakon, és figyeli a felhőket, máskor meg piros sapkát köt magának vagy selyemhernyókkal táncol… Sok minden elfér ott, a bordáim között. Egy egész világ.

Az elmúlt 40 évben egy egész világot teremtettem magamban a gyerek önmagamnak, miközben a kinti világban több mint másfél évtizede egy másik gyereknek varázsolok smaragdszín világot. Néha ócska bazári trükkökkel. Máskor vérmágiával. Azt hiszem, róla már egyre többször lekerül a szemüveg, most már a saját útját járja, és kritizálja a trükkjeimet, meg dühös, ha rájön, hogy a csodálatos képességeimet sokszor csak tettettem. Mások azt mondanák rá: kamasz. 

De azért még sokszor megengedő. Ilyenkor még el lehet őt kicsit varázsolni. Visszamegy „babába”, én meg csodálkozva figyelem: hogy lehet akkora szerencsém az életben?! Aztán előveszem a legalsó fiókból a smaragdszín üvegű szemüvegeket meg a varázscipellőmet, füttyentünk a kutyának, hogy ő is jöjjön, és elindulunk. Nem tudom még, hogy kikkel találkozunk majd az úton, milyen veszélyek leselkednek majd ránk, és milyen barátok sietnek a segítségünkre.

Csak azt tudom, hogy ha van velem egy gyerek belül, és fogja a kezemet egy másik, itt kint, akkor semmi baj nem történhet.  Boldog vagyok.   

Dr. Gyurkó Szilvia