–

A nő monológja

„Hét év házasság után válni szeretnénk. Vagyis… igazából én szeretnék elválni, a férjem végül elfogadta a döntésemet. Nem szeretnénk pereskedni, csak csendesen elválni.

Én tényleg mindent megpróbáltam, de már nem hiszek abban, hogy a férjem annyira megváltozna, hogy ez újra jó lehessen.

Az egész azután kezdődött, hogy az ikreink megszülettek. Én sokat voltam otthon, kevés jövedelmem volt, a férjem állandóan dolgozott, szinte csak aludni járt haza. A gyerekek összes dolgát én intéztem, éjjelente én keltem fel hozzájuk, a foglalkozásokra mindig én vittem őket, a férjem szinte sosem volt egyedül velük. A hétvégéket igyekeztünk együtt tölteni, hogy ő is a gyerekekkel lehessen, de az utóbbi hónapokban mindig veszekedés lett a vége, mert mindenről mást gondolt, mint én, és semmi nem volt neki elég jó. Az egész háztartást én vittem a hátamon.

Amikor ezt néha megemlítettem neki, rögtön ingerült lett, és az volt a válasz, hogy miattunk dolgozik annyit, mert egyedül kell eltartania négy embert, és nekem hálásnak kéne lennem, támogatnom kéne őt.

Én úgy láttam, hogy az utóbbi években neki minden fontosabb volt, mint a családja. Ő mindig azt tehette, amit csak akart. Neki csak jogai vannak, nekem meg csak kötelezettségeim. Ha fontosak lennénk neki, akkor nem viselkedne ennyire önző módon. Én viszont túl fiatal vagyok ahhoz, hogy így éljem le az életem valaki mellett, aki nem értékel.”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A férj monológja

„Elvileg válás lesz, a feleségem a fejébe vette. Ha rajtam múlna, én ezt nem kapkodnám így el, de ő, most úgy látom, hogy makacsul kitart emellett. Pedig szerintem ennyire nem rossz a helyzet. Csak sok volt neki az a néhány év otthon a gyerekekkel.

Azt mondja, hogy most szeretne végre ő is élni. Nem értem tényleg, én mindig azon voltam, hogy biztosítsak nekik mindent, és semmiben ne szenvedjenek hiányt.

Nagyon sokat dolgoztam, de ő ezt sosem értékelte, nem tudtam elég jó férje lenni. Van házunk, két autónk, a gyerekek magánoviba járnak. Inkább visszament dolgozni, mint hogy engem támogasson. Azt mondta, már nem érzi, hogy szeretni tudna. Azt is többször mondta, hogy szerinte rossz apa vagyok. Szerintem ez nem így van.

Amikor már nagyon nagy volt az otthoni feszültség, egy ismerősünk ajánlott egy párterapeutát. El is mentünk egy alkalommal, de utána a terápia abbamaradt, mert a feleségem azt mondta, hogy neki ne mondja meg egy idegen, hogyan kéne viselkednie velem. Azt pedig már én is látom, hogy a jelenlegi helyzet ebben a formában nem tartható fenn tovább, mert abba tényleg az egész család belepusztul, úgyhogy én elengedem őt, csak a gyerekeket sajnálom nagyon.”

Mindenkinek tele a bugyra a másikkal – de mi a baj voltaképpen?

A párosok tagjaiból vég nélkül dől a másikkal való elégedetlenség, sérelem és a fel nem dolgozott konfliktus feszültsége.

A férfiak ki vannak borulva, hogy nem kapják meg a támogatást a nőktől, nem érzik magukat férfinak a nő mellett, és csak ATM-automatának érzik magukat.

A nők ki vannak borulva, mert amellett, hogy gyereket nevelnek, viszik a háztartást, tanulnak és dolgoznak, esetleg karriert építenek, megkapják, hogy ők „nem csinálnak semmit”, csak azért, mert, mondjuk, a férj kétszer-háromszor annyi pénzt visz haza, mint a feleség. És ez csak a jéghegy csúcsa általában. Összegzésként azt nagyjából mindenki elmondja, hogy nem érzi magát megbecsülve. És ez kétségbeejtő.

Elváráshegyek

Elvárás persze rengeteg van mindkét oldalon, cserébe viszont már nem szívesen adunk nagy dolgokat a másiknak. Hogy miért? Mert az idő, és sok energia, ráadásul nekünk is csak ez az egy életünk van – szoktuk mondani.

Örülünk, hogy élünk, és idegösszeomlás nélkül, robotizálva menedzseljük a mindennapjainkat.

Ezek után a többségnek már nincs türelme hónapokon át erőn felül kedvesnek lenni a másikhoz csak azért, hogy ezzel hátha elindít valami pozitív változást a kapcsolatukban. Pedig sajnos ez olyan, mint amikor egy hatalmas hajót szeretnénk másik irányba fordítani, iszonyatos energia kell hozzá, és nagyon lassan mozdul meg, mire végleg irányba áll, azt szinte kivárni sem lehet.

Mi lesz velünk?

Azt hiszem, párkapcsolati témában az összes szaktekintély megkongatta már a vészharangot, hogy mindenki S. O. S. nézzen magába, és kezdjen önfejlesztésbe, mert nem lesz ez így jó a jövőben. Néhányan köntörfalazás nélkül kimondják, hogy állati nagy gáz van, mert rengeteg a darabjaira hulló család, és

a felnövekvő nemzedék ezt a mintát viszi tovább. Azt a mintát, hogy a szülőknek egyszerűen nincs eszközük megoldaniuk a párkapcsolati problémákat, ezért előbb-utóbb szétesik az egész család.

Ami reményre ad okot, az az, hogy sok párnak kemény erőfeszítéssel mégis sikerül együtt maradnia, javítania a párkapcsolatán, és megélni azt, hogy milyen jó is, amikor egy másik emberrel közösen fejlődnek és építenek valamit, aminek tényleg van értelme. Igen, ez mindkét féltől kőkemény munkát és áldozatot igényel, de a jövőt nézve mégis kifizetődő.

Dr. Farkas Dorottya válási mediátor