Teljesíthetetlen elvárások?

Tapasztalatom szerint a testvérkérdésben igen gyakori, hogy a szülők alaposan megnehezítik a saját dolgukat, mégpedig azzal, hogy szinte teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak saját magukkal szemben.

Sokkal könnyebb lenne nekünk – és a gyerekeknek is –, ha elfogadnánk, hogy a féltékenység egy testvér születéskor a világ legtermészetesebb jelensége, amit nem szükséges mindenáron megakadályozni. Sőt, nemritkán épp azzal ártunk, hogy el akarjuk kerülni.

Gyakran hallani iskolák, óvodák folyosóin, játszótéri beszélgetésekben, amint szülők büszkén mesélik, hogy az ő gyerekük soha nem volt féltékeny a testvérére, a féltékenységnek a leghalványabb jelei sem mutatkoztak. Ilyenkor a többi szülő alaposan összezavarodik, és elgondolkodik, vajon ő mit csinált rosszul, amiért náluk a féltékenység felütötte a fejét. Gyakran meg sem merik kérdezni az éppen büszkélkedő szülőtársukat, hogy mégis mi a titkuk, inkább fejüket lehajtva, szégyenkezve odébb somfordálnak, mintha szégyellnivalójuk lenne.  

A testvérféltékenységre – a haraghoz hasonlóan – hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint valami szörnyűségre, valami rémes, bűnös, elfogadhatatlan érzésre.

Félünk a féltékenységtől, ezért minden erőnkkel küzdünk ellene

Pedig nem biztos, hogy kellene. Éppen elég lenne elfogadni, hogy egy egészséges lelkületű gyerek, aki egy ideig, néhány évig egyedül élvezte a szülei szeretetét és rajongását, nem csak pozitív érzelmeket fog érezni a kistestvére iránt. Nem is várhatjuk tőle.

Melyik felnőtt tudna egy hasonló helyzetben csakis örömöt és szeretetet érezni? Ha ezt várjuk egy gyerektől, akkor folyamatos csalódásnak és kudarcérzetnek tesszük ki őt is, és magunkat is. Csalódunk magunkban, amiért minden igyekezetünk ellenére nem tudtuk megkímélni a féltékenység érzésétől, és ő is csalódik magában, mert tudja, hogy olyat érez, amit nem szeretnének a szülei. Minél jobban féltjük őt a féltékenységtől, annál borzalmasabban érzi majd magát, ha mégis felbukkan benne ez az érzelem. Bűntudat fogja gyötörni érte, és a féltékenységet megpróbálja elfojtani.

Ezzel szemben, ha elfogadjuk, hogy ez az érzés a világ legtermészetesebb dolga, akkor nem okozunk bűntudatot, nem kényszerül elfojtásra, és segíthetünk megtanítani a gyereknek, mit is kezdjen ezzel az érzéssel.

Nem azzal segítünk legtöbbet, ha folyamatosan minden igyekezetünkkel megpróbáljuk megkímélni ettől az érzéstől, sokkal inkább azzal, ha azt tapasztalja meg, hogy ezzel együtt imádjuk őt.

Ha így teszünk, valószínűleg a testvérek között lévő kapcsolat is sokkal jobban alakul majd, ha nem várjuk el egyik gyerektől sem, hogy mindig, minden pillanatban csakis szeretetet és rajongást érezzen a testvére felé. Az ilyen féltékenységtől megkímélt, állandó szeretetet magára erőltetett kapcsolatok nem szoktak jól végződni, mert nem őszinték, hiszen elfojtáson alapulnak. Az így felnőtt gyerekek nem merik, nem tudják majd kifejezni érzéseiket egymás felé, mert a családban nincs meg a kultúrája, hiszen azt tanulták meg, hogy „vannak megengedett érzések, amiket szabad érezni, és vannak tiltottak”.

A testvérek rivalizálnak egymással a szülők figyelméért, idejéért, szeretetéért – és ez így van jól. Ha ezt letiltjuk, azzal az érzés nem csökkenni fog, sokkal inkább erősödni.

Amit megtanul a gyerek elfojtani, az nem szűnik meg létezni

Inkább egyre nagyobb és nagyobb teret követel magának. Ha tiltva van a féltékenység érzése, valószínűbb, hogy a testvérek már-már betegesen rivalizálnak majd egymással az élet minden területén – a rivalizálás nem korlátozódik a szülők figyelmére. Azok a szülők, akik görcsösen törekednek a féltékenység elkerülésére, és amikor egyik gyerek kap valamit, azonnal vesznek a másiknak is; ha az egyiknek születésnapja van, a testvért is megajándékozzák, az évek során észrevétlenül pont a féltékenység és rivalizálás érzését táplálják.

Azt lehet elérni azzal, ha a gyerek nem tud együtt örülni a testvérével, ha annak teljesül egy kívánsága, és nem tudja jó szívvel ünnepelni a másik születésnapját, mert ahhoz szokott hozzá, hogy ilyenkor neki is jár valami. A testvére örömének így önmagában nem fog tudni örülni, az erre való képességétől épp a szülői hozzáállás fosztotta meg. A féltékenység görcsös elkerülése vagy elnyomása pont annyit árt a testvérek közötti kapcsolatnak, mint a szélsőséges kivételezés, vagyis, amikor a gyereknek folyamatosan okot adunk a féltékenységre.

Mindkét hozzáállás méltatlan egy szülő-gyerek kapcsolathoz. A feltűnő megkülönböztetés rettenetesen sok fájdalmat, és egy állandó „rossz vagyok”, „nem vagyok szerethető”, „nem vagyok méltó a szeretetre” érzést szül a gyerekben, ami felnőttkorban is  nehezen enyhül. A kivételezett gyereknek pedig állandó bűntudatot okoz.

A szüntelen egyenlőségre való törekvés viszont nemcsak hogy árt a testvérkapcsolatnak, hanem figyelmen kívül hagyja, hogy a szülő-gyerek kapcsolat lelkek találkozása, és egymásra hatása, amit nem lehet vonalzóval mérni, és állandóan összehasonlítani.

Nem lehet két gyereket ugyanúgy szeretni, mert a gyerekeinkhez fűződő érzéseink mérhetetlenek

Ugyanannyira talán lehet, de ugyanúgy képtelenség. Egész egyszerűen azért, mert más érzéseket mozgatnak meg, más folyamatokat indítanak el bennünk, más bugyrait érintik a lelkünknek. És mert, ha jól akarjuk szeretni őket, meg sem próbáljuk ugyanúgy. Hiszen ők egymástól független emberek, akik teljesen más szeretetet igényelnek.

Ami az egyik gyereknek alap érzelmi igénye, az a másikat szinte megfojtja.

Ami az egyiket erősíti, a másikat visszahúzza.

Ha jól akarjuk szeretni a gyerekeinket, akkor mindenkit úgy szeretünk, ahogy az neki jó, és az ő lelkéhez igazodunk.

Sebestyén Eszter