A gépjármű szabályosan halad az úttesten. A kékeszöld neonfénnyel megvilágított kilincset bámulom. Pazar vonalvezetés – ez az unalmas marketingduma jut eszembe. Végigsimítom a mutatóujjammal, elámulok a bársonyos érintésén. Az ülés követi a testem mozgásirányát minden egyes kanyarban, hozzásimul a hátamhoz, élvezem. Közben az esőcseppek szabályos csipketerítővé olvadnak össze a szélvédőn, minden egyes másodpercben újra meg újra, amíg megint le nem törlik doboló ütemre a karok.

Éjszaka van. Tíz körül. Szentendre felé alig utaznak hétfőn ilyenkor. Az út melletti lámpák úgy állnak sorban, mintha kémkednének utánunk.

Ezer éve nem láttam. A hangja semmit sem változott, ugyanúgy beszél. Mindig imádtam hallgatni a sztorijait. Okos, világlátott, nyugodt ember. Már sokkal jobban értem, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor együtt voltunk.

Korábban szinte csodáltam, most pedig látom is őt teljes valójában.

A szoknyám közben felcsúszik a derekamon, és az anyag összegyűrődik az ölemben. A harisnya felső része kibújik alóla, látszik a combtövem, a kabátomat összébb húzom, és eligazítom, hogy eltakarjam az illetlen részeket.

Megváltozott a testem, mint ahogyan én is, az egész mindenem. Soha nem kérném vissza a huszonéves önmagam, jobban szeretem azt, ami lett belőlem abból a kezdeményből, ami voltam.

Jobban tetszik ő is. Jól áll neki, ahogy a szeme körül kicsit párnásabb az arca, és vannak ráncai is, mint ahogyan nekem is vannak már szarkalábaim, de azokkal együtt sem adnám vissza az elmúlt éveket.

Alig szólalok meg, inkább csak hallgatom, ahogy beszél. Felidézem magamban a régi sztorijait, mennyit mesélt, míg én nem sokat, mindig ő volt az okosabb, az érettebb, most meg itt ülünk egymás mellett, nyolc év után, mintha bevettünk volna egy időkapszulát, és ott folytatnánk, ahol abbahagytuk. Csak épp nem tudunk már mit kezdeni ezzel az egésszel.

Arra gondolok, milyen volt őt szeretni.

Mennyire lehetetlen volt az egész, semmi perspektívája meg jövője nem volt a dolognak, de úgy szerettük egymást, érdek és feltételek nélkül, ahogyan csak kevésszer képes az ember. És most, így nyolc év után, arra gondolok mellette itt a kékeszöld fényű autóban, aminek az ülése követi a testem mozdulatait, hogy ez a szerelem nem múlik el. Hogy egy ember, aki egyszer képes volt átszőni a lelkünket érzésekkel, soha nem tűnik el nyomok nélkül, sosem lesz teljesen közömbös a számunkra, még akkor sem, ha bizonyos dolgok időközben átalakulnak. És az igazi szerelem emlékezik mindenre, az olyan egyértelműen tér vissza, mintha sose tűnt volna el. Annyira közhelyes, hogy már fáj.

Az ülésfűtés hármason van, amikor megfogja a combomat. Lassan simítja végig, a szoknya alját is eléri, amikor először sóhajtok. Az igazi szerelem óvatosan belenyúl a bugyimba, és ugyanúgy érzem magam, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor először szerelmeskedtünk. A szex vele sosem volt dugás, sosem volt vad vagy pornográf, sose beszéltem úgy róla a barátnőimnek, egy-egy berúgás alkalmával, hogy „a dugás isteni vele, hallod, de tényleg”.

Annyira szerettük egymást, hogy egészen másképp nyúltunk a másikhoz, nem úgy, mint a formális kapcsolatokban, ahol van ágy, asztal, tévé, este meccs meg Szex és New York, egy kis vita, és kötelező keddi szex. Az igazi szerelmet nem úgy veszed a szádba, és nem úgy ízleled, ahogy a hétköznapokat.

A kilincs feletti zöldeskék világítás remegni kezd, az ülésfűtést lekapcsolom egyesre. A szoknyát visszahúzom a derekamról, és a harisnyát felgyűrkölöm a helyére. Megfogja a kezem, azt mondja: „Ez nem múlik el, tudod, hányszor gondoltam rád? Fogalmad sincs neked arról.”

Én meg nevetek, és nem mondom meg neki, hogy én is pontosan ugyanennyiszer gondoltam rá, hogy számokban sem lehet mérni igazából, mert fogalmam sincs róla.

A gépjármű ismét szabályosan halad az úttesten, az utcai lámpák mintha őrök volnának, egyre több sorakozik fel a hátunk mögött, sorra lemaradozva, mint a jó katonák, akik ezt az egészet lejelentik egyszer valakinek. A szélvédőn összefüggő esőcseppterítő lassan felszárad, közben csepergéssé halványodott a zuhé.

Ülünk egymás mellett, két idegen vagyunk megint, akik valamikor ismerték és szerették egymást. De már semmi közük a másikhoz. 

Az igazi, közhelyes szerelmek akkor múlnak el, amikor hazamegyek a férjemhez, és kedden, a megszokott menetrend szerint szeretkezem vele a kisszobában, hogy a gyerekek ne hallják. 

Szentesi Éva