A verzió

Hajnal öt óra van. A telefonom jelzésére kelek. Beállítom húsz perccel későbbre, bár így sanszos, hogy el fogok késni, mégis úgy érzem, képtelen vagyok most kikászálódni az ágyból. Húszkor benyomom a szundit, huszonötkor már nem harcolok tovább, nem hajtogatom vissza magam az ágyba, de még nem kecmergek ki. Kicsit erősebbre tekerem a mobilom éjszakai fényerejét, és végiglapozom a feedjeimet, az Instán, a Facebookon, a maileket, az értesítéseket a szerzői és egyéb hivatalos oldalakon. Válaszolok egy-két kommentre/levélre, üzire, csekkolom a WhatsAppot, és a következő pillanatban már öt óra ötvenöt van.

Fasza! Most már biztos, hogy elkésem. Kimászom az ágyból, odateszem a teavizet, lezuhanyzom, magamra dobálom az edzőcuccom, sietve megiszom a forró zöld teát, ami szétégeti a torkom, nem reggelizem, arra nincs idő, rohanok a buszhoz, de elfelejtem a fejhallgatót, ami azért kell, hogy ne halljam az embereket. Káromkodom. Éppen elérem a huszonötös buszt, amivel már esélyem sincs bekullogni a hetes edzésre.

Bűnbánóan írok az edzőmnek egy „sajnálom”-ot, leszállok, átszállok, kiszállok, felvágtatok a Tabánba, a teremhez, a sípcsontjaim sajogni kezdenek a rohanástól, kicsit megizzadok, szidom magam, meg azt is, aki épp ennyire korán zargat a marhaságaival közben, beesem hét óra kettőre, letépem magamról a kabátot, átveszem az edzőcipőm, és nyargalok fel, éppen hatperces késésben vagyok.

Közben pipa vagyok, meg éhes is, meg zaklatott, nem bírom úgy elvégezni a feladatokat, ilyenkor az egész világra haragszom, mert persze az egész világ összeesküdött ellenem, amiért nem keltem fel idejében.

És akkor elkezdem másokra fogni: persze, mert nagyon sok a munka, persze, mert oda is el kellett mennem, persze, mert azok is azt akarták tőlem, hogy persze mert nincs semmire időm, mindenki hagyjon békén, különben is könyvet írok, meg böjtölök, meg szuper vagyok, meg hülye vagyok.

B verzió

Hajnal öt óra van. Ébresztő nélkül ébredek fel. Átpörgetem a feedjeimet, csekkolom a leveleket, hoppá, megint jött egy kedves olvasói levél, és mennyi dicsérő komment az új cikkemre, még a WMN Facebook-oldalán se küldött el senki a picsába, pedig egy időben egészen hozzászoktam már ahhoz is.

Öt óra huszonötkor kilépek az ágyból, főzök egyet a kedvenc kínai zöld teámból, beleszagolok a dobozba, imádom az illatát, kézműves termék, egyenesen a távol-keleti országból. Közben zabkását készítek a házi kókusztejemből, fagyasztott málnát és természetes édesítőt teszek hozzá, olyan finom, hogy összefut a nyál a számban.

Leülök a kanapémra, bekapcsolom a reggeli műsort, megeszem a reggelit, megiszom a teát, lezuhanyzom. Aztán felöltözöm, odakészítem a fehérjémet, a kis kulacsomat, amiben izotóniás italt keverünk majd, összefogom a hajam, bekrémezem szérummal a szemem körül, jó sokáig masszírozom, míg majdnem teljesen száraz lesz.

Bepakolok a mosogatógépbe, lekapcsolom a villanyokat, ellenőrzöm, hogy bepakoltam-e a fürdőruhát a szaunázáshoz, és hat óra tizenötkor elindulok. Kacagva elérek minden járatot, a kiszállást, a leszállást, de még az átszállást is, felnyargalok a Tabánban lévő edzőterembe, lefényképezem a hajnalt arról a szép helyről, öt perccel hét előtt az edzőm előtt állok, ugrabugrálva végigtolom az edzést, áldom az eszem, hogy ezt egy éve elkezdtem.

Hálát adok az égnek, hogy van időm mindennap erre, mert ez kikapcsol, boldoggá tesz.

Utána bemegyek a szaunába, olvasok, kikapcsolom az agyam, az infra alatt távoznak a méreganyagok, közben jönnek be belém a szavak, mondatok. Kisimulva kezdem el a munkát, sokkal másabb a napom.

Konklúzió

Látszólag a két nap között csak egy tíz perc különbséggel megtett elindulás van. Látszólag ugyanúgy indul minden napom, korán kelés, edzés, blabla, de nagyon nem mindegy, hogyan kezdek neki.

Hogy min múlik? Hát, mivel teljesen egyedül élek, rajtam. És most itt nem az extrém helyzetekről beszélek, amikor betegség, veszteség vagy akármilyen nemű más, nem megszokott élethelyzet van. Hanem a szimpla hétköznapokról. Mivel nekem se kutyám, se macskám, ezért ezek a szimpla hétköznapok csak rajtam múlnak.

És szerintetek mindig az utóbbi verzió valósul meg? Egy fenéket. Fele-fele arányban vannak elosztva ezek a napok. Valamikor iszonyúan utálom az egész életemet, máskor pedig nem győzök hálálkodni miatta.

Hogy mennyire jobban hangzik a második verzió, azt én is látom. De valamikor úgy érzem, kifolyok a saját életemből, és nem tudom irányítani, és olyankor jönnek a rettenetes gondolatok meg érzések. Mintha lenne valami rajtam kívül álló erő, amire nem vagyok ráhatással, ami időnként a fejem fölé kerül, és olyan fenyegetően lóg, mint Damoklész kardja. Levágni sem tudom, elállni sem bírok alóla, csak tűröm, hogy úrrá legyen rajtam ez az eszementség. Máskor meg sokkal könnyebb, és olyankor szinte szárnyalok, olyankor megvalósul minden úgy, ahogy elterveztem.

Igazából, nem tudok okosat mondani, csak annyit, hogy ez az egész tőlem függ. Aztán meg sokszor mégse.

Szentesi Éva

Éva és talán ti is választ kaphattok a kérdésre, mitől függ, hogy az ember jól érzi-e magát a testében, ha elolvassátok a HVG Extra Pszichológia cikkét és a szakember gondolatait ITT.