–

Narcisztikus idomár vagy szuperanya?

2011-ben világszerte alaposan felborzolta a kedélyeket Amy Chua Battle Hymn of the Tiger Mother (A tigrisanya harci indulója) című könyve. A Yale Egyetem kínai származású amerikai jogászprofesszora a „keleti” és a „nyugati” gyereknevelést hasonlította össze saját elvein és módszerein keresztül. Míg szerinte a nyugati, főként amerikai szülők a gyerekek lelkét és önérzetét helyezik előtérbe, addig keleti, leginkább kínai társaik a gyerek potenciáljára összpontosítva, kemény munkával és őket korántsem kímélve magas követelményeket állítanak eléjük.

A tengerentúlon elsőként Chuának a The Wall Street Journalban Why Chinese Mothers are Superior (Miért felsőbbrendűek a kínai anyák?) címen megjelenő cikke vágta ki a biztosítékot, erre reakcióként másnap több száz e-mail landolt Amy postafiókjában. A cikk Amy házi „tízparancsolatát” elemezte, amely szerint lányainak tilos volt – többek között – tévét nézni, délutáni gyakorlás helyett játszani, táborba menni, vagy akár szabadidős tevékenységről dönteni. Ellenben osztályelsőnek kellett lenniük, és az ötös alá rossz jegynek számított.

Egyik lánya háromévesen Sartre-t olvasott, és száz kínai írásjelet tudott leírni. A lányok pár éves koruktól hegedültek, zongoráztak, és előfordult, hogy étlen-szomjan gyakoroltak addig, amíg tökéletesen nem tudták a darabot.

Nyaraláskor sem maradhatott el a napi penzum: Amy az Akropoliszról vagy a Big Bentől is rohant a lányokkal gyakorolni, hogy egyetlen nap se menjen „kárba”.

Van, aki az egekig magasztalta Amy Chua módszerét, mások rossz anyának vagy narcisztikus idomárnak nevezték. A lányokba „beleverte”, hogy az iskola az első, az érem csak és kizárólag arany lehet, ahogy ezüstérme után ő is megkapta az édesapjától, hogy ilyen szégyent még egyszer ne hozzon rá. Elvárás volt, hogy gyerekeinek legalább két évvel az osztálytársaik előtt kell járniuk matekból, így amíg a többi ovis az ujjacskáin egy és tíz között számolt, addig Amy osztást, szorzást, kivonást és törteket tanított lányainak.

Kis kitérővel ugorjunk egy elgondolkodtató jelenségre: ma az amerikai egyetemeken kimagasló az ázsiai származású tanulók aránya, és a szingapúri, hongkongi, japán és dél-koreai diákok jó ideje stabilan vezetik a PISA-tesztek rangsorát.

Kik is azok a tigrisanyák, és mi mozgatja őket?

Hongkongi, szingapúri kínai és Fülöp-szigeteki ismerőseimmel beszélgettem a gyerekkorukról, a tigrisanyaságról és a saját nevelési elveikről. Évekkel ezelőtt egy pekingi kolléganőm panaszkodott arra, mekkora társadalmi és családi nyomás hárul rá egy szem fia nevelése kapcsán: iskola után rohan vele angol- és zongoraórára, matektanárhoz, majd a szigorúan beosztott napirendben következik a házi feladat, gyakorlás, memorizálás – mindez alapos szülői felügyelet mellett.

Olyan taposómalom ez, amelyben a szabályokat a külvilág és a versenyhelyzet diktálja, és amelyből nehéz kilépni, hiszen akkor a gyerek lemarad a végletekig felfokozott versenyben.

Nem tartotta magát igazi tigrisanyának, de a rá nehezedő nyomás hatására belekényszerült ebbe a szerepbe – még ha annak az Amyéhez képest szelídebb verziójába is.

Barátnőm, Tina Hongkongban nőtt fel, ahol az iskolák, így a gyerekek és a szülők közötti versengés roppant intenzív. Gyerekkorában, a 80-as években még közel sem volt ilyen erős a verseny, így ő a szülei példáját követve szabadabban neveli gyerekeit a közeli Kantonban. Kívülről figyeli tigrisanya-barátnőit, akiknek a szigorúan beosztott, különórákkal és számonkérésekkel tarkított napirendjébe sokszor egy baráti kávézás sem fér bele. A gyerekek háromévesen kezdenek legalább egy, de általában két hangszeren játszani, a szülők pénztárcáját pedig jócskán megterheli az anyanyelvi nyelvtanár és a rengeteg különóra. Mindez a gyerekek és az édesanyák számára is kimerítő, de Tina érti barátnői mozgatórugóját: csak a legjobb iskolákból vezet út a legjobb egyetemekre, és onnan a jól fizető állásokba, így bármennyire kegyetlennek tűnhet a módszer, ezek az anyák a későbbi előrejutás reményében nyomják át a gyerekeket a tanulással, gyakorlással megpakolt gyermekkoron.

A Fülöp-szigeteki Alma nem szerette a roppant szigorú szabályokat, amelyeket egyedülálló szülőként tigrisanyja szabott ki számára, de mélyen elültette benne, hogy egyetlen lehetősége van a szegénységből való kitörésre: a tanulás. Szülővárosában, Manilában az iskolák is bőven benne vannak a verseny kiélezésében, hiszen csak az osztályelsők kerülhetnek be a legjobb tanulóknak fenntartott osztályokba. A munkaerőpiacot is áthatja ez a szellem: álláshirdetésekben gyakran kikötik, hogy kizárólag a legjobb egyetemekről fogadnak jelentkezőket.

Saját bevallása szerint ő nagyobb teret enged a gyerekeinek, de számára sem elfogadható a négyes, hazaérkezés után első a tanulás, és a gyerekeinek legalább egy hangszeren játszaniuk kell vagy jártasnak kell lenniük egy művészeti területen.

A lányának a tánc kötelező, ahogy számára is elvárás volt a balett. Ugyanakkor ő súlyt fektet arra is, hogy a tanulmányi eredmények mellett a gyerekek szociális készsége is fejlődjön. Utólag visszanézve úgy érzi, a sok-sok gyakorlás és a megfeszített tempó később meghozta a gyümölcsét: mindenképpen előnyt jelentett a Los Angeles-i Egyetemen, ahol mesterképzésen vett részt.

Kelet az nem Nyugat

A két nagyban eltérő nevelési stílus megértéséhez elengedhetetlen a kulturális kontextus. Kaili Szingapúrban nőtt fel. Kitűnő tanuló volt, éjszakába nyúlóan tanult, és soha nem mondhatott nemet a szüleinek. Ötévesen több balett- és zongora-előadása volt. Ez azért is volt fontos a japán megszállást átélő édesanyja számára, mert úgy gondolta, lánya válságos helyzetben használhatja ezeket a készségeket. Kaili Angliában járt egyetemre, majd – anyja kérésére és Szingapúr alapítójának nyomában – jogász lett. Szerinte fontos megérteni, hogy a család mint egység másképp értelmezendő a nyugati és a keleti családok körében.

Míg a nyugati társadalmakban a gyerek individuum, akinek lehetősége van a saját potenciáljának megélésére, addig a kínaiak számára a gyerek a szülő kiterjesztése.

A „te sikered az én sikerem” gondolatnak megfelelően, ha egy diák nem sikeres, az azt jelenti, hogy a szülei nem végeztek jó munkát. Az amerikai családok több választási lehetőséget adnak a gyereknek, míg a kínai szülők maguk határozzák meg, mely tevékenységekben kell kimagaslóan jó teljesítményt elérniük a gyerekeknek – és ez általában nem a sport. Úgy gondolják, hogy a gyerek tartozik a szüleinek, hiszen ők feláldozzák magukat értük. Mindezek mögött a szülők, idősek feltétlen tiszteletét elváró konfuciuszi gondolat is meghúzódik, és ennek értelmében elképzelhetetlen a szülőnek nemet mondani. Az apák szerepe is fontos, hiszen gyakran ők azok, akik az elvárásokat diktálják, és akik a nem kevés anyagi forrást felemésztő pluszórákat általában finanszírozzák.

A kitartás fontos helyen áll a távol-keletiek értékrendszerében, így a végtelenbe nyúló gyakorlás kevésbé áll tőlük távol. A keleti módszer kritikusai azt hangsúlyozzák, hogy ez a megközelítés nem nevel önállóságra, és elnyomja a gyerekek kreativitását. Amy Chua szerint nyugati társai túl törékenynek gondolják gyermekeiket, semmiségekért dicsérik őket, és félnek, hogy lelki sebeket okoznak nekik, míg a kínai szülők erőt feltételeznek róluk, és azt, hogy sok gyakorlással bármire képesek.

Tévút vagy csalhatatlan módszer?

Amy azt is megemlíti, hogy bevándorlók gyermekeként az elfogadás, a beilleszkedés, és az új hazában elért siker utáni vágy olyan erős mozgatórugó, amely általában két generáción át hat. Az 1965 után az Egyesült Államokba érkezett távol-keleti bevándorlók két dolgot mindenképpen magukkal hoztak: a mérhetetlen elkötelezettségüket gyermekeik oktatása iránt, hiszen számukra a tanulás jelenthet előrelépést a társadalmi ranglétrán. Hozzáállásuk másik meghatározó jellemzője az erős hitük abban, hogy a tanulmányi eredmény nem a képességeknek, hanem a befektetett munkának köszönhető.

Amy szerint a szigorú követelményrendszer a törődés egyfajta kifejezése. Kaili megfogalmazásában a tigrisanyaság a szeretet megnyilvánulási formája, de annak egy tévútra vezető módja. Egy tigrisszülő mindig tigris elsőként, és csak második helyen áll a szülői mivolta.

A szülő és gyerek között mindig is távolság van, amely abból adódik, hogy a fegyelmező szerepet játszó szülő gyakran használ büntetést és megszégyenítést.

Szerinte nincs meg a nyugati családokra jellemző melegség és érzelemteliség, amely lehetőséget ad a gyereknek arra, hogy merjen hibázni, ezáltal fejlődni, és az élethez szükséges készségeket elsajátítani. Ehelyett a siker elérésére törekednek azért, hogy ne okozzanak csalódást szüleiknek.

A szülő által választott nevelési stílusnak van egy sarkalatos pontja: a gyerek. Amy első lánya igyekezett megfelelni az anyja által támasztott kimagasló követelményeknek, míg második lánya, Lulu gyerekként és tinédzserként harcosan ellenállt ezeknek. Most 22 évesen Lulu a Harvard Egyetem végzőse. Pár hete a sajtóban nyilatkozott arról, hogy az ő esetében igenis működött a tigrisanyai nevelés. Végezetül Kaili szavai csengenek a fülembe: bármilyen nevelési stílus igazi próbája az, hogy olyan gyerekeket nevelünk-e, akik készek szembenézni az élet kihívásaival, akik képesek megbirkózni a sikertelenséggel és a változással, és akik kiállnak azért, amiben hisznek.

 

Trembácz Éva Zsuzsa

 

Ha érdekesnek találtad Éva írását, akkor ajánljuk figyelmedbe a szerzői oldalát is, ahol további izgalmas kulturális tartalmakat olvashatsz!