Doffek Gábor: Apám, a minta
Támogatott tartalom
Kiváltságos helyzetből írni rohadtul könnyű. Meg elmegy ám az anyjába (esetünkben apjába), az olyan, akinek ilyen óriási mázlija van. De legalábbis kussoljon, mondhatja bárki. Jogos, egyfelől. De talán éppen ezért kell néha az ilyet is elmondani, mert a másik végletről sajnos túlságosan sok történet szól. Pedig ilyen is van. Itt-ott. Elvétve. Igen, nekem az apám a példa. De még mennyire! Doffek Gábor írása.
–
A történet ott kezdődik, hogy tizennégy évesen megismerkedtek, második gimiben egymásba szerettek, és ez ötvennégy éve volt. Önzetlen, mély, életre szóló, elmesélve giccses, megélve viszont csoda történet, ennek megfelelően ritka, mások által sokszor hitetlenkedve figyelt, vagy meg nem értett dolog a szüleim házassága. Belülről, gyerekként pedig mindenekelőtt a biztonság, a nyugalom, a bizalom, a megértés légköre. Nem folytatom. Tényleg nem akarok fájdalmat okozni senkinek, akinek ez nem adatott meg, éppen ellenkezőleg. Azért írom meg, mert van ilyen. A jó hír, hogy ilyet létre is lehet hozni. Sőt, annyira lehetséges, hogy több hasonlóan stabil családot látok, olyanokat is, ahol a szülők nem ebben nőttek fel. Én ebben nőttem fel, és ennek megfelelően, ráadásul második fiúgyerekként
azok az élmények, mértékek, értékek és képletek határoznak meg, amiket egy olyan apától láttam és tanultam, aki nem elrettentő és riasztó, hanem vonzó és csodálatos példát mutatott mindig is a gyerekeinek.
Márpedig az apai, sőt szülői mintákban az a kegyetlen és csontig ható, hogy akár szörnyűek, akár gyönyörűek, példa, minta lesz belőlük. Elrettentő vagy követendő, riasztó vagy csodált, de mindenképp valamiféle minta. Hiszen nyilván nincs rá befolyásunk, ki lesz az apánk, és hogy milyen csomagot kapunk tőle az életre. Ugyanakkor akár áldás, akár átok a csomag tartalma, meghatározza a személyiségünket, a gondolkodásunkat, az értékrendünket, az emlékeinket. Ha kiváltságosak vagyunk és szerencsés csomagot kapunk, az pontosan ugyanannyi felelősséget és feladatot ró ránk az életben, mintha ugyanez fájdalmasan tanulságos.
Biztonságérzet, nyugalom, követhető, sőt vonzó minták, vagy félelem, bizonytalanság, akár undor és rettegés. Nem mindegy, mit kapunk, ami példa és viszonyítási pont lesz egy életre.
Az apánktól fogjuk lesni, hogyan beszéljünk egy nővel, miként gondolkodjunk a munkáról, a házimunkáról, nagyban tőle függ, hogy szorgalmas, lusta, tudatos vagy sodródó emberré válunk.
Az ízlésemet az ételek tekintetében egyértelműen édesanyám formálta jobban, míg a Dire Straits vagy Vivaldi inkább apám ajándéka az életemben. A becsületesség, a kemény munka, a család fontossága közös örökségük, de a férfi szerepét a családban nyilván aputól tanultam, lestem el. A nagybevásárlásokat, a városi szir-szar ügyintézést, ennek szervezését, időbeosztást, feladatkiosztást – hogy csak gyakorlati, egyszerű, triviális dolgokat mondjak. Pedig ezek csak feladatok. A fontos dolgok, az igazi lényeg nem itt van.
Ahogy anyámhoz szól és vele viselkedik, ahogy a gyerekeivel bánik, ahogy az otthonát szereti és ahogy él benne, ahogy gondolkodik és viszonyul a világhoz, annak értéke akkor rajzolódott ki számomra gyerekként, amikor láttam más apákat más gyerekekkel, hallottam más történeteket más gyerekek szájából. Akkor értettem meg végleg, hogy a lényegből mit kaptam apai mintában, amikor tizenöt éves koromban egy ruhabolti eladó elpirult csupán attól, hogy kezét csókolom!-ot köszöntem helóka helyett. Nem, nem azért pirult el. Hanem az udvariasságnak ezt a formáját értékelte. Egy normális szót, egy előzékeny mozdulatot. Nem is értettem, hogy mi történik, nyilván félre is akartam érteni, félre is értettem, hülyét is csináltam magamból a következő mondattal, de ez egy másik történet…
A másik emberhez való viszonyulás, a modor. Jellemvonások, szokások, gondolatmenetek, értékek, hozzáállás. Gyakorlatilag egy életre elegendő morális, szellemi és érzelmi alap.
Huszonöt évvel később őszintén be kell vallanom, igazságtalan előny, amiért eleinte megdolgozni sem kellett. Később illett felismerni, hálásnak lenni, értékelni. Főleg úgy, hogy ma már nemhogy a különbségeket, hanem azok sokkoló mértékét is látom. Látom, és mérhetetlenül tisztelem azokat, akik nekilátnak, és saját erőből felépítenek minta nélkül vagy gyötrelmes minták ellenére egy hasonlóan erős bázist. Több olyan embert ismerek, aki épp az induló csomagja miatt olyan szinten elszánt, vagy olyan eltökélten tud dolgozni leszegett fejjel valamiért, ami nekem nagyon sokáig nem ment. Ahogy egy nagyon jó barátom fogalmazott, a biztonságérzet hiánya remek motiváció.
Persze én is egy csomó mindenben eltértem az apai mintától. Mert a mintát mindenkinek a saját személyiségével kell feltöltenie, a saját útját kell bejárnia, a saját egyéniségét kell hozzátennie, azután az lesz az ő csomagja, és csak az övé.
A minták nem arra valók, hogy minden részletét hordozzuk és másoljuk. Ugyanígy van a rossz mintákkal is, csak míg az egyiket letesszük, és mást választunk, a másikból baromi keményen ki kell dolgoznunk magunkat. Mert a nap végén nem számít más, mint hogy magunknak milyen csomagot tudunk összerakni, és leginkább, hogy mit adunk majd át.
Két gyermekem van. A csomagok mennek tovább az útjukra. És bizony levizsgáznak szépen az életben. Mert az én apai csomagom, és apai mintáim már ott élnek a gyerekekben. Az embernek olykor a torkában van a szíve, hogy vajon használható-e az ő csomagja. Vajon van-e benne elég táplálék, és elég erős alap a következő építkezéshez? Vajon mit fognak mondani ők az apai mintákról húsz év múlva?
Nem tudhatom. Csak dolgozhatom érte.
Megpróbálhatok az apám hibáiból és a sajátjaimból, az értékeinkből és az alapjainkból építkezni. Átadni, amit fontosnak tartok, és amire van a gyerekeimben fogékonyság.
Megélni ezt a felelősséget, ezt az élményt apaként, figyelni nemcsak a gyerekeimet, hogy ezek az alapok hogyan épülnek beléjük, hanem magamat is, hogy az olykor az apám ellen lázadó alakból miként válok lassan azzá, aki ellen a lázadás majd zajlik. Iszonyú érdekes folyamat, és nemritkán előfordul, hogy egy apa-lánya beszélgetésben az apám szavait ejtem ki – olyanokat is, amiktől gyerekként őrjöngtem. Néha elröhögöm magam nevelés közben, hogy „na jó, gyerek, ezt egyébként komolyan gondolom, akármennyire nem tudom vigyorgás nélkül elmondani…”.
Remélem, egyszer ők is azt mesélik, hogy van mire büszkének lenni, van mire számítani, van minek nekitámaszkodni, ha billeg a hajó. Egy biztos: akármi van, én ott leszek nekik.
Doffek Gábor
Kiemelt képünk illusztráció.