–

Ez nem rózsaszín kampánybeszéd lesz

Sem pedig naiv lelkendezés a csillámpónis világlátás helyreállítása érdekében. Ez csak az én véleményem egy olyan világban, amely egyre sötétebb, globálisan egyre ijesztőbb, egyénileg pedig egyre nehezebben szerethető. Ha meg épp a felnövő fiatal generációhoz tartozol, akkor egyre bizonytalanabb is. De a legtöbbünk számára valószínűleg egyre furcsább. Egyre kevesebb mintánk marad, nincs már olyan, hogy „dolgozni kell”, sem olyan, hogy „be kell járni”, sem olyan, hogy „tanulj, fiam, mert az jó meg hasznos”, mert mindenre egymillió ellenpélda is van. Felrobbantak a száz- és ezeréves társadalmi mintáink, amelyek közül néhány szörnyen sok zavart okoz, néhány maradi pedig hál' istennek eltűnt, ugyanakkor – a jelenlegi állás szerint – legtöbbször fogalmunk nincs, hogyan kellene a kor szellemének megfelelően öltözködni, dolgozni, kikapcsolódni, avagy párkapcsolatokat működtetni.

Egy biztos pont

Nem marad más, mint ahhoz a néhány fix ponthoz ragaszkodni és viszonyítani, ami megmaradt. Leginkább azért, mert még ezeknek az alapdolgoknak a jelentőségét is kezdi megkérdőjelezni a világ. Próbálja magával ragadni a mocsok, meg az „új dolgok” azt is, amiben sohasem volt okunk elbizonytalanodni. Számomra az egyik ilyen a család, annak biztonsága, ereje, támogató, ölelő hatalma. A másik meg a szerelem. Igen, jól olvastad.

A szerelem. Nem értem, hogy emberek tömegei hogyan képesek lemondani erről, legyinteni rá, sőt kinevetni, jelentéktelen-, akár káros baromságnak tartani.

Persze értem az okait, vagy legalábbis érteni vélem őket. A szerelem kockázatos, a veszteségektől való félelem pedig az egyik legerősebb motiváció az ember életében. Látjuk a tetkós macsókat sportkocsikkal, a szupergazdag vállalkozókat a VIP bulikban csajok gyűrűjében, látjuk a sztárokat, sportolókat, influenszereket, akik sikeresek, bejött nekik az élet. Ám ijesztően kevesen vannak közülük, akik a meghitt, tartós szerelmi kapcsolatokat hirdetik az alkalmi sikerek ellenében az életmódjukkal. És sokkal könnyebb ezekben hinni, mint az unalmas bárkinek, aki szerint jobb egy tartós és igaz szerelem. „Különben is, nyilván hazudik” – vágjuk rá kaján vigyorral.

Régi közhely: a pénz, a hírnév nem boldogít

Ehhez halkan csak annyit tennék hozzá, hogy láttam már boldogtalan embert, aki megrázóan gazdag volt. Láttam már boldogtalan embert, aki A-listás világsztár volt Hollywoodban. Láttam már boldogtalan embert, akit mindenki a csajozás múlhatatlan isteneként ismert. Láttam ezek közül depressziósat, gyötrődőt, zokogót, láttam olyat, aki méregdrága autóban érezte értéktelennek az egész életét. És tömegével láttam közöttük olyanokat, akik boldognak hazudták, becsapták magukat is, akik tudatosan programozták maguknak, hogy ez maga a boldogság, amiben vannak, és ideig-óráig sikerült is nekik. Olyat viszont még nem láttam, aki saját bevallása szerint hulla szerelmes, akit ugyanígy viszont szeretnek, aki klasszikus, őszinte, tartós, tartalmas és kölcsönös szerelemben él, és boldogtalan, de úgy istenigazából. Alkalmi, kisebb, vagy akár hatalmas problémák, bajok, akár katasztrófák itt is nyilván vannak, kevés vagy akár sok.

De aki őszintén szeret, és őszintén viszontszeretik, az talán néhány rendkívüli példától eltekintve ritkán mondja, érzi, éli meg magát boldogtalan embernek.

Bátraké a szerelem

Számomra a fentiekből a felszínesség, a kicsinyes, pillanatnyi vágyak, a hazugságok mellett leginkább az rajzolódik ki, hogy rengeteg ember nem tud, és nem is mer szeretni. Azért nem tud, mert nem veszik őt körbe hasznos és jó minták, vagy épp bedől a csábító rövid távú céloknak. Aki nem mer szeretni, az általában fél is. Én leginkább nekik szeretném azt tanácsolni, hogy bármilyen hülyén és furcsán is hangozzék, bármilyen idegen is elsőre – merjetek szeretni.

Ne féljetek a veszteségtől! Sajnos elég tapasztalt vagyok a témában, elváltam, szörnyű volt minden perce, és mégis azt mondom, túl lehet élni.

Sőt, ez segített hozzá ahhoz, akivé mára lettem. Ez segített megismerni azt, akivel ma boldog vagyok. Úgyhogy hálás vagyok a válásnak és a válásért. Hálás vagyok, amiért végül volt erőm átlépni a korlátaimon, volt erőm felállni a pokolból, volt erőm megrázni magam. Volt erőm újra elindulni, közben volt erőm sokat dolgozni magamon, aztán elhinni, hogy lehetek akár boldog is, aztán volt erőm tenni érte, és sikerült. Ezzel abszolút nem azt akarom mondani, hogy mennyire penge vagyok, mennyi erőm volt, és „hajrá, Gábor!”. Ez épp arról akar szólni, hogy ezer ilyen példát tudok mondani. Ehhez nem kell szupererő, nem kell maratoni futáshoz szükséges motiváció, nem kell hozzá semmi extra. Nekem a világ legrégebbi és legegyszerűbb gondolatmenete segített, amikor tétje volt.

Arra gondoltam,

hogy ha éppenséggel nem találok senkit, akivel tartósan boldog tudok lenni, meg akivel tartósan és mélyen tudjuk szeretni egymást, akkor nagyjából pontosan ugyanott leszek, mint amikor elkezdtem keresni.

Ugyanúgy egyedül leszek, néhány elbaltázott randevú élményével. És? Rosszabb lesz? Nehezebb lesz? Semennyivel sem. Azaz vesztenivaló híján arra próbáltam gondolni, hogy mi is van a másik végén a dolognak… Nem részletezem, viszonylag rövid gondolkodás után kijött, hogy egy hónapnyi boldogság is sokkal jobb, több, és tartalmasabb, mint amiben éppen vagyok, úgyhogy hajrá!

A dolog persze nem ilyen egyszerű, akarni azért kell

Meg magával az embernek illik kábé jóban lenni, ami sokkal nehezebb feladat, mint így szimplán leírva. Nyugi, nem kezdek el életmód-tanácsadósat játszani. Hülyén állna. Az viszont mindenesetre elmondható, hogy

azt a megbékélést, azt a nyugalmat, bizalmat, hátteret, biztonságot, a szeretetnek, elfogadásnak azt a színvonalát, amit egy tartós kapcsolat nyújt, nem nyújthatja más.

Az olyan erős élmény, tartalom és perspektíva, amiért érdemes hajtani. Nem is kicsit. Fordítva megfogalmazva: egész biztos vagyok abban, hogy ha ezért nem éri meg küzdeni, akkor nem sok minden más marad az életben, amiért viszont érdemes. Úgyhogy legyen elég abból, hogy a szerelem „nem elég fontos, nem elég modern, meg nem elég menő”. Majd ha álltál egyszer az életben tizenöt percet a megbeszélt helyen, és „röpködtek lepkék” a gyomrodban, akkor beszéljünk. Ha már ébredtél úgy, hogy AZ az ember odacsempészett valami apróságot az ágyad mellé, a konyhaablakba vagy a küszöbre. Ha már volt igazán szörnyű, elviselhetetlen napod, és ő várt a végén, és töltöttél már félórát szótlanul a karjaiban, amíg megnyugodtál. Majd akkor beszélgessünk. Mert ezek nem ám a legfontosabb dolgok. Ezek „csak” a nagy dolgok.

A párkapcsolat, a szerelem pedig a kicsi, sőt egészen kicsi dolgokon múlik. A tartós kapcsolatot ugyanis nem az élteti, hogy földindulásszerű őrület van negyven-ötven évig.

Mert az nincs. És nem azért, mert igazságtalan a világ. Az ilyesmit az élteti, hogy nem tudsz meghatódás nélkül egy szülési vagy műtéti sebhelyre ránézni, és ezt ő is látja ám. Hogy a reggeletek automatikus része, ha valaki összebabrál kettő, de mindig kettő kávét. Hogyha van kedvenc trikója az egyiknek, akkor az sosincs három hétig a szennyesben. A másiknak viszont nem nagy ügy részt venni a teregetésben, a mosogatásban, és nem szívességet tesz vele, meg „segít”, hanem érti, hogy neki is dolga. Az éltet egy kapcsolatot többek között, hogy nem azért nincs veszekedés, mert annyira toleránsak vagyunk egymással, hanem azért, mert nem adunk rá annyi okot, sőt figyelünk rá, hogy ezeket elkerüljük. Mert a nap végén szégyellnivalóan egyszerű elkerülni a hétköznapi konfliktusok nyolcvan-kilencven százalékát. A cipő levételétől a vásárlásig a rend/rendetlenségig, hogy ki menjen el miért a boltba, a gyerekért, a mamához.

Attól például tud működni egy kapcsolat, hogy ha a felek felismerik, hogy kevesebb ideig tart elintézni valamit általában, mint órákig veszekedni rajta.

Nem beszélve az olyan „megdöbbentő felismerésekig”, hogy a másik kedvére tenni kevesebb plusz energiát igényel, mint a bosszantani, leszarni vagy vállat vonni.

Aki pedig felnőtt emberként el tudja hinni, hogy túlságosan fárasztó, unalmas, átlagos, vagy „kevés” mindez a boldogsághoz, annak tényleg nem is való ez. Annak tényleg a csillogó tárgyak, a felszínes, azonnali, mélység nélküli élmények és örömök fogják helyettesíteni a valódi boldogságot. És ez így van jól. A többieknek meg ott a lehetőség akarni, tenni érte, átélni, beledőlni… és elmerülni benne.

 Doffek Gábor