–

Libaszar

Nem mintha olyan átkozottul rossz kölkök lettünk volna, éppen ellenkezőleg, állandóan meg akartunk felelni neki. Ellenben neki átkozottul rossz élet jutott saját magával. Ezt valahol le kellett vezetni.

A munkáról szóló cikk írása helyett jutott eszembe anyukám és a gyerekkorom, és közben Harry Belafonte édes-bús hangját hallgattam hosszasan: Déééo. Dééééééééo [Day O, Daaaaaaaay O]. Most is beleborzongok. Délájt kám emmi vanngóhom… [Daylight come and me wan' go home…] Kilencéves vagyok újra, és elolvadok a dalban. Azt hiszem, naponta százszor raktam újra és újra a tűt a dal elejére (ó, istenem, ez még a CD előtti időkben volt, igen), míg minden hajlítás, minden rekesztés, minden crescendo a fülembe nem költözött.

A mai napig, ha ki akarom próbálni, hogy szól egy tér, visszhangzik-e egy alagút, meg akarom tudni, hogy Tihanyban él-e még Echo-barát, ezt kiálltom: Déééééééo! Harry Belafonte a banánszedők éjszakai munkájáról énekel, akik alig várják, hogy eljöjjön a reggel, és végre hazamehessenek. Ehhez persze el kell jönnie a kereskedőnek, leltárt kell készítenie, és ha ez mind megvan, akkor lesz vége az éjszakai váltásnak. A jamaikai népdal nem a munka öröméről regél.

És amikor összeszorul a gyomrom, gombóc gyűlik a torkomba, hirtelen arra is rácsodálkozom, hogy ez a dal nem véletlenül jutott most eszembe. Nem véletlenül kerestem elő, játszottam le magamnak, és ez a dal bizony nem azért ríkat meg, mert megcsúsztam az ígért szöveggel. Hanem azért, mert ezt a dalt mások is ismerték, és amikor iskolás voltam, kicsit átírva nekem, rólam énekelték. Egészen pontosan ezt:

Új földbe temetjük, teli libaszarral,

Új földbe temetjük, teli libaszarral,

Új földbe temetjük, teli libaszarral…

Igen, valakinek megmondták a szülei, hogy a Neuland új földet jelent. A fenti sorokat a „Come, mister tally man, tally me banana” rész dallamára kell énekelni, de úgy, mintha elakadt volna a tű a lemezen.

Tényleg, hogy is volt?

Szaladtam a folyosón. Menekültem. „Najla az igazság bajnoka! Najla az igazság bajnoka!” – kiabáltak mögöttem a fiúk, és ha utolértek, ütöttek is, úgyhogy hamar megtanultam gyorsan futni, „mintha” – nem, nem „mintha”, hanem akkor valóban úgy éreztem – az életemért. És jött a dal, a libaszarral. És egy darab szarnak éreztem én is magam. Magányosnak, segítség nélkül.

Hát igen, akkor még nem létezett a bullying szó. Egyszerűen csúfolásnak hívták, és jó mókának tűnt. Nekik. Azt hiszem, azért nem mentem tőle teljesen tönkre, mert iszonyatos szerencsém volt. Az volt a szerencsém, hogy akadt olyasmi, amiben a legtöbbjüknél sokkal, néhányuknál egy kicsit jobb voltam: a matek. Matekórákon villogtam, és azt hiszem, nem tudtam róla, hogy a matekon kívül is van világ. Imádott kutyámmal is matekfeladatokat oldottunk meg. És ahogy a matek lett a menekülő útvonal a saját lelkem megmentésére, úgy lett fontosabb minden másnál.

Valószínűleg furcsa gyerek voltam, csakhogy sosem fogom megtudni, miben és miért. A szüleim akkor is alkalmatlanok voltak arra, hogy használható visszajelzést adjanak „zseniális” fiacskájuknak, és most is azok. Akkor egymás gyilkolásával voltak elfoglalva, most pedig az emlékek szépítésével. Valószínűleg tényleg furcsa gyerek voltam, és a matekba bújásom csak még furcsábbá tett.

Szóval ezek a gondolatok szorították a torkomat Belafontét hallgatva, nem az elmaradt írás.

Empátia

Egy időben foglalkoztatott a kérdés, hogy ami nekem annyira természetes: a nők egyenjogúságáért való szakadatlan harc, a más vallásúak, a más bőrszínűek, más szexuális orientációjúak elfogadása, sőt, esetenként pozitív diszkriminációval történő, kifejezett támogatása… Másnak miért nem ilyen egyértelmű? Nyilván sokféle érvényes válasz adható egy ilyen kérdésre.

Ez vagyok: fehér, heteroszexuális férfi, valamelyes sikerekkel a munka világában. Szépségesen okos gyerekekkel, akikkel szerelmetesen boldogságosan jó viszonyban van. Még a feleségem is szeret állítólag. Igazi übermensch lehetnék, és mégis mindig… mindig emlékszem rá, ha nem is tudatosan, hogy volt ez másképpen is. Muszáj feltennem a kérdést: tényleg ez kell hozzá?

Ha egy sikeres, fehér, heteró férfinak boldog gyerekkora volt, akkor már soha értheti meg, hogy milyen elnyomottnak lenni? Nem tudhatom, csak remélhetem a választ: de, talán az empátia úgy is létezhet.

Minták

Amikor nemrégiben hazaértem, kiderült, hogy a legkisebb gyerekemet csúfolják az iskolában. Mert… és ez a legnagyobb baj: nem kell mögé miért.

Emlékszem az osztálytársaim felhevült, izgatott, élvezettől kipirult arcára, ahogy kergetnek, ahogy teljes beleéléssel éneklik a libaszaros dalt. És teljes bizonyossággal tudom, hogy nem akartak nekem ártani. Kicsi, tudatlan gyerekek voltunk mind. Ők is. Nem tehettek róla, hogy senki nem mondta meg nekik, megnyomoríthatnak egy másik életet.

És nem tehettek arról sem, hogy nekem olyan szülők jutottak, akik kevéssé érdeklődtek felőlem – a vélt zsenialitásomon túl.

Azt szokták mondani, hogy a rossz mintákat végtelenül könnyű átörökíteni. Úgy tűnik, az átok fele megtört: a kicsi gyerekem legalább el tudta mondani, hogy mi történik vele. Azt, hogy hogyan fogja majd feldolgozni, még nem tudhatjuk. Hogy hányszor kerül még ebbe a helyzetbe, nem tudhatjuk. De holnap elmesélem neki, hogy a jamaikai banánszüretelők dalába egyszer már libaszar keveredett. Ha megint ilyesmi történne, szóljon, segítek kilapátolni.

Hallgassatok Belafontét. Jó hangja van.

Neuland Ervin