Ibrahim háza a hegy oldalában áll, meredek emelkedő húzódik mögötte.

Előtte az utca, kaptató. Kifulladva lehet felérni azon át a hegytetőre. Egymás mellett állnak a házak, és ahogyan errefelé szokás, mindnek vörös téglaburkolata van. Csak az ajtók színe és az ablakok formája különbözteti meg őket. Az ajtók színesek. Megkönnyítik a hazatalálást. Sárga, zöld és kék ablakok, keretek, bejáratok. Ibrahim házának fehér színű az ajtaja. A bejáratnál négy lépcsőfok, de Ibrahim nem használja az utcára nyíló ajtót, minden lakó a hátsó bejáraton át közlekedik. A hátsó ajtó is fehér, és számzáras. A kód hetente változik, erről minden lakó sms-ben kap értesítést a telefonjára.

Az első szinten két nagy konyha, egy óriási fedett terasz, egy fürdőszoba és egy iroda van. A konyhákban két nagy tűzhely, két hatalmas hűtőszekrény és számozott szekrények, szobák szerint.

Érkezésekor Lenocska éppen krumplit pucol az asztalnál, mosolyogva köszön hangosan. Lena moldáviai. Valamiért azt gondolja, mindenki tud oroszul, de legalább valamelyik szláv nyelven, és sokszor nem is téved. 

Még csak közös határaink sincsenek, dörmögi rosszallón magában. Harmadnapra mégis megesik a szíve rajta:  –Zdrasztvujtye gyevocska! – köszön neki hangosan, és látja, könny szökik a kislány szemébe, ahogyan felé fordul. Attól kezdve megosztják egymással a vacsorát.

Lassan megismeri a ház lakóit.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Napról napra egyet-egyet. A négyes szobában lakó szíriai srácot, akinek Krisztus-arca van, és aki éppen akkor nyitja az ajtaját, amikor segítséget keres a hármas villásdugók és az elosztók miatt. Az első nap rémült kérdése itt ugyanis mindenki számára: „Basszus! Hogy töltsem fel a telefonom, és hová csatlakoztassam a laptopom?” Khaleb hosszasan magyarázza, hol van az üzlet, ahol a magyar szabványkonnektornak megfelelő átalakítót vásárolhat, de az arckifejezése láttán szélesen elmosolyodik, és megmutatja az egyszerűbb módszert, a házilagosat.

A közvetlen szomszédjában, a hetes számú ajtó mögött egy fiatal pakisztáni férfi lakik.

Késő este jár haza, valami étteremben mosogat, a szabadnapjain pedig önkéntes munkát végez mindenfelé, mutogatja is az okleveleit boldog-boldogtalannak. Harminc körül lehet, nőtlen, és két hét után már mindenki érteni véli, hogy miért. Juszuf éjfélig matat a konyhában, és hajnalig hallgatja a vallásos énekeket a szobájában. Rettenetes fejhangon nevet, amikor örül – és állandóan örül valaminek –, ráadásul, ha találkozik bárkivel, mindig beszélgetni akar, be nem áll a szája. Fárasztó. 

Az emeleten laknak még néhányan, románok és lengyelek, de ők annyit dolgoznak, hogy szinte soha nem látni őket. Ha mégis otthon vannak, illatok jelzik a jelenlétüket: a konyhában fűszeres, fokhagymás, szaftos ételek készülnek.

Ibrahim azt mondja, őt nem érdeklik a vallások, sem a nemzetiségek. Számára az is teljesen érdektelen, ki honnan jött, mikor és miért. Ő arcról és tekintetből állapítja meg, ki milyen ember. És hogy az ő háza nyitva áll minden tisztességes, rendes lélek előtt. A születésnapjára virágot és képeslapot kap tőle, és Ibrahim elmeséli, hogyan ismerte meg a feleségét Törökországban, hogyan jegyezte el az angol lányt, milyen viszontagságosan kezdődött a kapcsolatuk.

Ibrahim a szerelemről beszél, a csodákról, és arról, hogy élni jó.

– Tudod, ebben az országban annak, aki szorgalmasan dolgozik, minden lehetséges! – ismételgeti neki is a közhelyszerű mondatot. Az első munkanapján elviszi autóval a munkahelyére. Megmutatja neki az orvosi rendelőt meg a patikát, és csak szóljon, ha bármire szüksége lenne, azután mondja el mindennap, újra meg újra.

Margo és Paul, a nővérszálló főnökei, oktatást tartanak. Ez nem szokatlan itt, sőt. Időről időre mindenkinek része van benne. Oktatás ezért, azért. Szakmai és személyiségfejlődés. A munkahely egy idősek otthona. „Ez pedig itt egy multikulturális társadalom” – mondják a főnökök az egyik ilyen összejövetelen, mintha az ott dolgozók maguktól még nem vették volna észre.

A „care industry”, az ápolási ágazat ebben az országban kiemelten ilyen terep. Multikulti. Paul bólogat. Margo is nővérként kezdte, mielőtt menedzser lett. Egy zimbabwei asszony tanította a kórházban. Az osztályvezető orvos nigériai. Egy indiai és egy pakisztáni a legjobb kollégái. Az első hét második leckéje ezután: „You cannot change the other person. You can change only your attitude towards the other person…” Nem változtathatod meg a másik embert. Amit megváltoztathatsz, az a saját hozzáállásod a másik emberhez…

Eltűnődik a kijelentésen, hosszasan elmereng rajta.

Paul tudvalevőleg nagy hazafi, brexitpárti, nacionalista. Elmosolyodik azután magában. Semmi gond nincs ezzel: talán mindenki azt tanítja leghangsúlyosabban, amit neki magának is meg kell, meg kellett, kellene tanulnia. A tanítás a multikulti dolgozók közt nyitott kapukat dönget. Ők már réges-rég felismerték egymásrautaltságukat.

A kollégák valóban sokszínűek: pakisztániak, portugálok, indiaiak, románok, lengyelek és angolok, de vannak a Fülöp-szigetekről is. A szeniorgondozó, Grace, dél-afrikai. A takarító egy magyar cigány lány. Szót értenek egymással, összeérnek a határaik. Keresik a közös örökséget, rácsodálkoznak a különbözőségeikre.

A konyhán mindennap más nemzetiség ételeit főzik. Kedden olasz nap van, szerdán indiai, csütörtökön német wurst. Csak pénteken marad a hagyományos fish and chips.

Az idősek otthonában a nappaliban nézik az anyókák a tévét délutánonként, a képernyőn az atlétikai világbajnokság látható éppen. Hosszútávfutás. Váltó. Futnak a férfiak minden nemzetből. És szinte csak fekete, hosszú lábú, vékony törzsű afrikai férfiak. Az idős asszonyok háta megfeszül a kerekesszékben, ujjaik elfehérednek a karfán. Utolsó kör, célvonal. „Oh, gorgious! Oh, how wonderful!” Hát ez gyönyörű, ez csodás! – a nénikék könnyes szemmel néznek egymásra és ünnepelnek. „Our beautiful son, did you see?” A mi gyönyörű fiunk, láttad? „God bless him!” Az Isten áldja őt! „And God bless the Queen!” És Isten áldja a királynőt!

Pár perccel később a győztes futó a képernyőn kék-fehér-piros nemzetiszín lobogóba burkolózik, sötét bőre vöröslik az örömtől és a fáradtságtól, a fogai hófehéren világítanak, ahogy mosolyog. Hibátlan, alig hallható akcentussal angolul nyilatkozik.

Boldogul valahogyan, napról napra, és már kevesebb benne az aggodalom. Pirkad. A szabadnapjain sétál, sokat. Felkapaszkodik a hegytetőre. Odafent kiszélesedik az út, egy posta, egy kisbolt, egy templom és egy iskola van arra, na meg a püspöki ház. Bishop’s house. Ma már csak műemlék és múzeum. A kertben örökzöldek. Esténként az interneten lóg – anya mostanában online beszélget a fiaival, és hallgatja az otthoni híreket. Olvassa a Facebook-üzenőfalát. Tapad rá a félelem, mások félelme, akár egy rossz parfüm, büdös, és mégis ezerrel fújják vele körbe. Látta a Keletiben földön alvó menekülteket, és a tömeget a La Manche csatorna előtt. Hallotta a hangokat. Mi lesz, ha „ezek” elözönlik Európát? Mi lesz, ha ránk kényszerítik a saját kultúrájukat, vallásukat? Ha romba döntenek mindent, amit eddig felépítettünk, felhalmoztunk, megőriztünk? Mi lesz, ha az életünkre törnek? Ezek a hangok is mindenhol ott vannak, ezek a hangok sem ismernek határokat.

Az éjszaka az álmoké, és ő álmot lát: Szalad a tarlón át, egyenesen, mezítláb. Három perce van talán, több nem lehet. A nyomában vannak, üldözik. A tarló széles, megkerülni nincs idő. A búzát három hete aratták, a szalma bálákba kötve, a cséplőgép arasznyi szárakat hagyott a földben. Az első lépésnél feltöri a talpát. De csak fut tovább. Azután, a mező végén talán ott a nagy folyó, ahogy mondták, az következik. Megbotlik, elesik, felkapaszkodik. Perzselő nap alatt fut, akár, ha otthon lenne. Szomjas. Mögötte nappalok és éjszakák. Menetelés, rejtőzködés, kősivatag. Becsapódó lövedékek hangja, puskaropogás, sikoly és téboly és vér. Vér. A szomszédasszonyáé, a lányáé. Az éjszaka neki hideg kín. Álomtalan, mély zuhanás. A hajnal éber álom, egy pohárból inni, bármit, és végre egy darabka kenyér. Ott gyilkosok, itt cinkosok. De ezt még nem tudja. Kerítések, árkok, bakancsos futballhuligánok. Senkije nincs, nem maradt már. A politikusokat sem ismeri. Menekül. A halál, az éhség, a korbács elől. A tűz elől. Arra menekül, amerre a békét és a vizet reméli. Átfut a tarlón, vérzik a lába. Előtte a határ, rajta őrök, katonák, csahos kutyák. Magas fal emelkedik. Az alkony a homlokára töviskoronát rak talán. De nincs más választása. Menekülni vagy meghalni…

Visszhangzanak a szavak, a mondatok, heteken, hónapokon át… Mi lesz, ha „ezek” elözönlik Európát? Mi lesz, ha ránk kényszerítik a saját kultúrájukat, vallásukat? Ha romba döntenek mindent, amit eddig felépítettünk, felhalmoztunk, megőriztünk? Mi lesz, ha az életünkre törnek? – ezt kérdezik ismerősök, ismeretlenek. Válasz nincs. Neki sincs válasza erre. Csak azt tudja, hogy nincsenek „ezek”. Emberek vannak. Olyanok, mint Grace és Juszuf és Khaleb, Lenocska és ő maga. Emberek. Ibrahim házában mind el is férnek.

Molnár-Lamos Krisztina