Szoknya tán beteg? – Te is az „antiszoknyista” korszakodat éled?
Hiába haladtam túl a negyedik x-en, bizony manapság is az az anyám búcsúmondata: „és öltözz melegen”! Az intéshez gyakran ajándék is járul, amolyan női jégeralsóra emlékeztető gyapjú leggings formájában, hogy azt húzzam fel a nadrág alá, és akkor biztosan nem fogok megfázni. Körbenézve az utcán egy ideig szinte csak nadrágos nőket láttam. Aztán… Kocsis Noémi szoknyás lett.
–
Szoknya vagy nadrág?
A Bridget Jonesban van az a jelenet, mikor hősnőnk kicsit túltolja a minit (gyakorlatilag egy vaskosabb övben érkezik az irodába), és ezt a főnöke a „Mintha elfelejtetted volna ma a szoknyádat… Szoknya tán beteg?” kezdetű, viccesnek szánt érdeklődéssel hozza a tudomására. Nos, én azokat a nőket kerestem magam körül, akinél „nem beteg a szoknya”, mert rendszeresen hordják ezt a ruhadarabot. Arra nem számítottam, hogy az aktuális politikai kérdéseknél is jobban megmozgatja a válaszolókat a téma.
Gondoltam, nyilván kisebb gondja is nagyobb a népeknek, minthogy azon töprengjenek, „akkor most szoknya vagy nadrág?” – de a véleménycunami meggyőzött, hogy itt, kérem szépen, nagyon is lényeges kérdéskörről van szó.
Pompás lábikrák korszaka
Milyen kellemes lenne a szoknyaviselet létjogosultságát Ádámtól és Évától eredeztetni! De az a fügefalevél, amiben őseink – ruházat gyanánt – almát szedtek, még akkor sem nevezhető klasszikus értelmű szoknyának, ha az elöl lévő fügefalevelet kiegészítette egy másik fügefalevél a test ellenkező oldalán. Először is belemélyedtem egy viselettörténeti kézikönyvbe. Az első oldalak egyikén egy őskori pár űzött valami vadállatot a rengetegben, a színezett litográfián a nyilazó férfi és a kőbaltával előrenyomuló nő mögött még egy térdre rogyó aggastyán és egy négykézláb kúszó kisded is látható a jelenetben. Leszámítva, hogy a ded pucér, a többiek szoknyában vannak. Ahogy az izmos lábikrájú görög és római harcosok is, akiket egyenruhaként minitunikával ruházott fel a hadsereg.
Szoknyaszerű leplekbe burkolóztak az egyiptomiak is, sőt, a tunika uralma még a kora középkorban is töretlen volt, bár ott a nadrág a polgári gardróbban már megjelent – keleti hatásra szűk, testhez álló fazonban.
Honfoglaló őseinknél már egyértelmű a nadrágviselés, a nőknél az egybeszabott ruha dívik, a szoknya pedig a XIV. századi Európában indul diadalútjára, akkor válik csak külön ruhadarabbá a szoros felsőrésztől. Találtam egy jópofa videót is, amelyben bemutatják, hogyan öltözött fel, és miket vett magára egy polgárasszony a reneszánsz korban – kezdjük ott, hogy egyedül ezt képtelen volt megoldani, a legalább háromféle szoknyát ide-oda kötözgetni, alá a derekat kipárnázó, a hátsó felet kicsit kikerekítő alkalmatosságot odasikeríteni ugyanis mindenképpen szükség volt egy komorna vagy szolgálólány segítségére.
Jött a rokokó, amikor is a pasikat gyakorlatilag csak a térdnadrágjuk miatt néztek ki a teremtés koronájának – de
szerencsére a szoknyát hamar visszakapták a nők, és viselték is – mintegy tízméternyi anyagbőségben – a XX. század hajnaláig, amikor még az olyan szolid szoknyareformok is elbuktak, mint a nadrágszoknya.
Utóbbit rendre a tollhegyükre is tűztek a napilapírók, mint abszolút nőietlen és közönséges viseletet (naná, hiszen ebből már kivillant a boka is, skandalum!)
A XX. század és a világháborúk hoztak robbanásszerű változást, és töltötték meg tartalommal a hétköznapi divatot – de még mindig távol volt az európai polgári társadalom attól, hogy akár csak elviselje azt, hogy a nők is hordhatnak nadrágot. Garbóval, Dietrich-hel, Hepburnnel aztán egyértelművé és természetessé vált ez is, de a szoknya mindvégig kitartóan, megbízhatóan ott volt a háttérben. Hogy aztán a ’60-as években olyan trendi és pimasz botsáskák kezdeményezésére robbantson divatot, mint Mary Quant és Twiggy.
Emancipáció? Slendriánság?
Kisebb körben végzett kérdésemre elég sok férfi is válaszolt. Volt, aki szerint modern korunkban az emancipáció és a slendriánság vezetett ahhoz, hogy „kezd veszendőbe menni ez a női báj”. Pedig bizony-bizony, „a szoknyaviselés egy személyiségjegy. A nőknek a szoknya és a harisnya kötelező viselet!”
Itt egy kicsit „kiesett a kezemből a billentyűzet”, mert elgondolkodtam, milyen személyiségem lehet a bokorugró, kockás tweed-szoknyámban, amihez sikerült beszereznem egy szárnyra kapó vadlibákkal ízlésesen teleszórt harisnyanadrágot is…
Ha bármilyen szoknya-személyiségtípusok kikristályosodhatnának a hozzám érkezett válaszokból, akkor esetleg ilyenek lennének:
1. A főnökasszony
Eredetileg szoknyás volt, de kiemelték – a kevés női felső vezetők egyikeként magányosnak érezte magát a nadrágok erdejében. Úgy kalkulált, komolyabban veszik majd uniformisban, és a férfiakkal egyenlő elbírálásra számíthat – így alkalmazkodott, és felvette a bokszkesztyűt nadrágot. Utólag azt mondja, talán nem lett volna annyira fontos.
2. A bohém
Enyhe molettsége miatt visel szoknyát, viszont rájött, hogyan fordíthatja előnyére. Nála aztán minden belefér, a bordó a narancssárgával, a kék a zölddel. Ha jobb az idő odakint, csillogó nejlonba burkolt lábával vadítja a férfinépet. Vallja, hogy 45–50 éves koráig minden nőnek mutogatnia kéne a lábait.
3. A XXI. századi tünde
Hosszú, kibontott haj, hímzett vászontarisznya, karaktercipő, és szoknya minden mennyiségben – de kizárólag olyan hosszban, ami már majdnem súrolja az uszály fogalmát. Sérelmezi, hogy ilyesmiket csak temetésre való színekben árulnak, holott ő halványlilában, pintyőkesárgában, fűzöldben szeretne pompázni.
4. A fordítva bekötött
Utcán kizárólag nadrágban jár, otthon csakis szoknyában. Magyarázatot nem ad, de nála bevált.
5. Akinek már az anyukája is…
Otthon kizárólag szoknyás nőket látott, édesanyja szerint a nő a szoknyától nőies. Felnőttként a szakmájának köszönhetően ezerféle szoknyafazont el tudna készíteni, mégis klasszikus darabokat hord, a vadhajtásokat meghagyja a tanítványainak. A minőségben hisz, nem abban, hogy tele kell lennie a szekrénynek.
6. A kreatív-alternatív
Ha már szoknyát visel, akkor az legyen olyan, amilyen senki másnak nincs. Nála hétköznapi „aszeszoár” egy pár kötőtű, így a gardróbja tele van bokáig érő, színpompás kötött csőszoknyákkal. Az utcán a nőtársadalom leirigyli róla a legjobb darabokat, de hiába: ez csak egy ilyen stílusos személyiségnek áll jól.
7. A csapodár
A ’70-es években csak azért is lázadóként övnyi miniszoknyákban őrjítette meg a környezetét, majd volt egy évtizedes „szoknyacsömör” korszaka. Mostanában decens nagymamaként, évek óta óvatos klepetusokban jár. Nemrégiben viszont – későn érő típusként – elérte a kapunyitási pánik, és vásárolt magának egy lábszárközépig érő szoknyát. Még nem vette elő a szekrényből.
8. A praktikus
Kizárólag akkor vesz fel szoknyát – de akkor hiperszexit tűsarkúval, – ha van kinek. Azaz a mellette álló, megfelelően férfias férfinak.
A meglepően sok válaszból egyfajta kétharmad-egyharmad arány alakult ki, és többségbe kerültek a „szoknyisták”. Pár nap múlva az utcán járva aztán nagyjából olyan érzésem lett, mint amikor az ember nagyon vágyik már anyuka lenni, és hirtelen úgy tűnik, körülötte hirtelen és megmagyarázhatatlan módon felszaporodnak a kisbabások és a babakocsi-tologatók.
Szoknyában…
Kocsis Noémi