„Egyedül lettem hagyva. Sok más kollégámmal együtt. Pánikbeteg lettem.” – Egy nevelő vallomása
Az úgy kezdődött, hogy egyik éjszaka arra ébredtem, hogy mindjárt annyi nekem. Mivel már hallottam a pánikbetegségről, azzal nyugtatgattam magam, hogy ez az, és nem szívroham. De nem ment könnyen. Aki még nem élt át ilyet, el sem tudja képzelni, milyen érzés, hajlamos legyinteni rá. Hát, nem az a legyintős fajta, mondhatom. Zebegényi Péter vagyok, nevelő.
–
Túléltem az éjszakát. Kétségbeesésem mértékét jól jelzi, hogy már csak két újabb rohamot vártam meg, és szaladtam az orvoshoz. Az utolsót szerintem már a tudat váltotta ki, hogy meg kell látogatnom azt a furcsa illatú, minden ízében rémisztő helyet, az orvosi rendelőt.
Előtte azért – az internetnek hála –, egy kisebb doktorit is beszereztem a pánikbetegségből. Az is világossá vált hamar, hogy meg kellene mérnem a vérnyomásomat. Azzal viszont mindig az volt a gond, hogy a mérés előtt jól ráparáztam, hogy magas lesz. Ennek meg is lett az eredménye: magas lett. Na, ilyenkor a mérésben segítő családtag, vagy a dologba belekényszerítő kolléga még jól rá is tett az olyan mondataival, hogy „hú, jó magas”. De megoldottam, általában igyekeztem kerülni az aktust.
Kitoltam mindenkivel, és valószínűsítettem, hogy magas.
Szóval szépen rákészültem, és elmentem az orvoshoz a közelben, akit kinéztem magamnak, szintén az internetről, hogy ő lesz a háziorvosom.
Neki nem volt magas vérnyomása, ez hamar kiderült. A bácsit szendergéséből keltettem, horkantással jelezte, hogy fent van, észrevett, mizu. A panaszaim felsorolásának első felénél szerintem még nem volt képben. Hamar beállította a diagnózist, magas vérnyomás, megmérte, magas volt, bár mondtam, hogy az lesz. A baloldali zsibbadásra hümmögött, majd megkérdezte, hol dolgozom.
Erre még hosszasabban hümmögött.
Felállt, és elkezdte a nyakamat tekergetni, amiről persze rögvest eszembe jutottak azok a filmélmények, amikor a kommandós ezzel a módszerrel hallgattatja el a delikvenst. Ám ekkor: „Hát, magának úgy recseg-ropog a nyaka, mintha nyugdíjas lenne”.
Remek. „Ettől is zsibbadhat a bal oldala.” Értem.
Innentől gyors volt: vérnyomáscsökkentő gyógyszer felírása, „mérje a vérnyomását”, viszontlátásra.
Fél évig szedtem a gyógyszert, de tudtam, hogy új orvos kell. Egy jobb.
Közben végig azon feszültem, hogy ez így nem oké, nem akarok gyógyszert szedni, nem akarok magas vérnyomást.
Aztán rájöttem, hogy életmódot kell változtatnom. Méghozzá drasztikusan.
Így aztán felmondtam a munkahelyemen.
Na, na, na. Ez nem így ment.
Tudtam, hogy a pánikrohamaim, a rosszulléteim mögött a munkahelyem áll. El kellett fogadnom, hogy nem bírom tovább. Hogy marha jó nevelő vagyok, nagyon jó pedagógus, de amibe belekényszerítenek, az nem embernek való. Nem, elsősorban nem a gyerekekkel volt a baj. Nyilván velük sem egyszerű, sőt. De ment volna, ha érzem, hogy valaki áll mögöttem. Egy szociális stratégia, ami ésszerű, ami jövőbe mutató, ami eredmény orientált. De nem volt.
A terv a túlélés, hogy úgy működjön valami, hogy már az jó eredmény, ha nem hal meg egy gyerek sem.
Egyedül lettem hagyva. Sok más kollégámmal együtt.
Közösen egyedül.
Régóta készülök a Búcsúm a gyermekotthontól című vallomásomat megírni, de még mindig nem tudtam. Meg fogom.
Szóval nem volt egyszerű döntés, sőt, életem egyik legnehezebbje volt, mert úgy éreztem (teljesen természetesen), hogy cserben hagyom a gyerekeimet. „Majd te is elmész” – hallottam az egyik srác mondatát szinte mindennap a fülemben, ami miatt erős voltam, és kitartottam a legvégsőkig. Persze hogy akkor úgy éreztem, egy szar vagyok, amiért még én is cserben hagytam őket.
De ekkor már nem lehetett abban ép ésszel részt venni.
Azt nem lehet elképzelni.
Szóval döntöttem, és mentem. Annyira mentem, hogy másik állásom sem volt, csak tudtam, hogy mennem kell, rohanni, futni. Az utolsó napokban általában reggelente öklendeztem a csapba vagy hánytam. Az epét.
Közben szedtem a vérnyomáscsökkentőt. Úgy éreztem, mindegy.
És akkor eljött az idő, amikor kimondhattam:
– Zebegényi Péter vagyok – nem nevelő.
Akkor már olyan szar volt minden, hogy az utolsó napon volt egy elköszönésem, de kimondott búcsú-valami nem volt. Nem fogok balfaszul sírni a gyerekek előtt, akik ebből mit sem értenek, és csak azt éreznék, hogy ők basztak el valamit.
Szóval én is elmentem.
Hamar találtam munkát, egy különös helyre érkeztem, egy kollégiumba, amit csak rehabnak hívtam. Tele volt gyermekvédelemből menekült emberekkel, gyerek alig, az sem annyira problémás, mint a korábbiak. És a helyszín… mintha Svájcban lettél volna. Újra Zebegényi Péter nevelő lettem.
A lényeg, hogy nem hánytam reggelente, élveztem a hintázást a kollégákkal, naponta passzolgattam a gyerkőcökkel a lasztit, és kétnaponta felvittem az izmozókat izmozni a konditerembe, ahol az elliptikusra én is gyakran ráugrottam.
És felejtettem.
Aztán persze hívtak a régi kollégák. Meg én is őket. Nem volt egyszerű. Ezzel mi van, azzal mi van, ó, de kár, a picsába. Nem jössz vissza? Nem.
Lett új orvosom is közben. Na, ő azzal kezdte, hogy ki írta fel ezt? Magának nem ezt kell szednie. Szóval kaptam új gyógyszert, meg egy beutalót a laborba, ez már eredmény volt. Az is, hogy magas a koleszterinem, a húgysavam, meg egyáltalán.
És akkor kifelé jövet újra erős lett a hang, hogy életmódot kell váltanom, akármit is jelentsen, de tudtam nem lesz egyszerű és fájdalommentes. Legközelebb erről is mesélek.
Zebegényi Péter