–

– Menj már beljebb, könyörgök, mit ácsorogsz ott? MENJ BELJEBB! – kiabál rám anya.

Két lépéssel beljebb tolakszom a tömegben. Az utasok szemrehányóan néznek le rám, de nagy nehezen mindenki arrébb áll. Kicsit félek. Este hat óra van, csúcsidő. És sötét. Utálok a négyes-hatoson utazni. Alig lehet fel-leszállni, és mindig büdös van. Hányingerem lesz ettől a szagtól.
– Az istenit, Ancsa, menj már odébb, nem férek el a babakocsival! – szitkozódik megint.

A villamos oldalához lapulok, hogy utat engedjek neki, és a babakocsiban ülő tesómnak. Szerencsére itt kicsit több a levegő. Lili már megint nyöszörög. Ő sem szeret így utazni. Egyébként utálom a Lilit. Folyton nyivákol, anya mindig mérges lesz miatta. Idegesen odanyomja a kezébe tigrist.
– Nesze, csak hallgass el. Hallgass már el! Na, végre! Na, vettél magadnak füzetet?

Bólintok. Nincs kedvem vele beszélgetni.

Ilyenkor mindegy, mit mondok neki, úgyis rám pirít.

– Nem hallottad, mit kérdeztem? Nekem te ne bólogass, válaszolj! Igen vagy nem?
– Igen – szűröm a fogaim között. Dacosan az arcába nézek. Kék szemei villognak, hirtelen lekapja magáról a sapkát.
– És, hol a visszajáró?
Hang nélkül odacsúsztatom neki az aprót.

Csak spirál füzetet tudtam venni a boltban. Marika néni mondta, hogy teljesen kifogytak a sima vonalasból. Mindegy, ezt legalább tovább tudom használni, meg ki tudom tépni a rajzaimat, ha úgy adódik.

– Ennyi? Hol a maradék? Elköltötted, te kis céda, mi? – fröcsögi.
– Nem – lehelem csendesen.
– Akkor?
Egyre többen néznek minket.

Egy néni feláll, és átadja nekem a helyét, hogy jobban elférjünk.

Anyám dühös pillantást vet rá.

– Köszönjük, nagyon kedves! – mondja negédesen. Aztán ugyanúgy felé fordulva félhangosan megjegyzi:
– Na, ennek is sok esze van. Nem látja, hogy babakocsival vagyok? Micsoda emberek vannak… Ez a kurva villamos meg úgy le van élve, mintha száz éve használnák… Szóval, visszajáró, kis szaros? – fordul vissza hirtelen hozzám.

– Ennyi a visszajáró.
– Mit vettél magadnak, kis rohadék? – kérdezi villogó szemekkel. – Édességet, csokit? Megmondtam, hogy neked nem jár édesség! Nem érdemled meg! – fejezi be a mondandóját.
– Egy füzetet vettem. Spirált – hadarom gyorsan. Ahogy kimondom, elönti az arcom a forróság.

– Hogy micsodát!? Jól hallottam? – fújja fel magát, mint egy pulyka. – Mit képzelsz, ki vagy te? Megbeszéltük, hogy sima vonalasat veszel, mert nincs többre pénzünk. Melyik részét nem értetted a mondandómnak? – Megragadja a karom, és megráz. Összekoccannak a fogaim. Vér ízét érzem a számban. 
– Nem volt már olyan a boltban! – sipítom. – A tanár néni azt mondta, vegyünk spirált, mert már nagyobbak vagyunk! – Az egész arcom ég. Érzem, hogy könnyek lepik el a szemem. – Ne haragudj! 

Az emberek összesúgnak körülöttünk. Egy ősz hajú néni a szája elé kapja a kezét.

– Az istenit, mindegy, leszarom, holnap ennyiből veszel magadnak reggelit. Amúgy meg kinek képzeli ez magát, hogy ő osztja be a mi pénzünket? Hát mit tud ő arról, hogy mennyiből gazdálkodunk! Na, majd a szülőin megkapja a magáét. Mikor lesz az? – veti oda félvállról. Mellette egy bácsi rosszallóan ingatja a fejét, mint a papa, amikor mérges.
– Holnap délután négykor – szipogom.

A karom lüktetni kezd ott, ahol megszorította. 
– Mit képzel ez magáról? Lopom én a napot? Négyig dolgozom, aztán felveszem a kicsit. Mégis hogy tudnék odaérni? Idióta pedagógusok… Egytől egyig. Egész nap csak a lábukat lógatják, csacsognak a gyerekekkel… Tudják is ezek, mi az a munka! Állni a szalag mellett tizenkét órákat. Na, az valami!

Keresztbe teszi a kezét. A homlokán elkezd lüktetni egy ér.

– Hát, mondd meg neki, hogy édesanyád sajnos nem ér rá, mivel sokáig dolgozik. Ha valami fontos mondanivalója van, írjon üzenetet. Erre van a Facebook, vagy nem?
– Oké – szűröm a fogaim közt.

Lili elkezd üvölteni. Kiesik a cumi a szájából a koszos padlóra.
– A picsába, Lili, hagyd abba! – ordít rá anyám.

Már fel sem merek nézni. Érzem, hogy megfagy körülöttünk a levegő.

Szinte egy emberként mindenki elfordul. Kifelé néznek az ablakon, vagy a telefonjukat nyomkodják.
– Na, végre megérkeztünk. Ancsa, menj előre, téged kiengednek. Utat, utat, gyerekekkel vagyok! Kiengedne, kérem? Utat!

Leszállunk a villamosról, ami abban a pillanatban el is húz mellettünk. A szégyen pofonként ül az arcomon.
– Na, mi van, kérvényt nyújtsak be? Szedd a lábad, különben itt maradsz, aztán leshetsz! 

Lesütöm a szemem. Lassan kifújom a levegőt, a pára felhőként terül el körülöttem.
Nem szólok semmit. Nem akarok semmit látni vagy hallani. Remélem, mára békén hagy.

Holnap úgyis kezdődik minden elölről.

Rozs Franciska