Felkészül az őrültek háza

Pontosan tudom datálni, hogy a nagyszüleim halálával és anyukám második válásával egy időben kezdődött a máig nem csillapodó logisztikai-, érzelmi-, és a könnycsatornáimat minden formában megdolgoztató hullámvasút. Amikor a kettes számot viselő nevelőapám belépett az életünkbe, akkoriban lépett ki belőle az első számú, és az egyetlen, nem számozható bátyám is. Abban az évben a szenteste olyannyira szent lett, hogy minden elveszett lélek, éppen  magányos barát ott ült nálunk, ivott-evett, felejtett, aki amúgy egyedül lett volna aznap este.

Mi is féltünk persze „egyedül” maradni a bánattal. Tudom, borzalmasan hangzik elsőre, de soha nem felejtem el, hogy az eleinte szívszorító érzés mekkora nagy röhögésbe torkollott, amikor kiderült, hogy a jelenlévők úgy ülnek egy óriási karácsonyfa mellett (nem volt létránk, így csak két és fél méter magasságig tudtuk feldíszíteni, csúcsdísz nuku!), hogy fogalmuk nincs, amúgy kivel töltik az ünnepet. Jelesül, az egyik résztvevő ünneplőtárs nekem szegezett egy óvatos kérést, miszerint „Klárikám, édesem, töltenél egy kis bort nekem?”.

Ez az este olyan jól sikerült, hogy a család újra-összerázódása után sem szoktunk le arról, hogy a szűk körű ajándékozás után megnyissuk ajtóinkat, és tulajdonképpen körülbelül január 2-ig ünnepet adjunk és kapjunk.

A gangos ház óriási lakásában évekig nem volt berendezett nappalink sem, helyette viszont volt egy nagy asztalunk és egy pingpongasztalunk. A nagy fát bepasszíroztuk a sarokba, így napokon keresztül forgózhattunk, (pingpong), és közben megbeszéltünk, megettünk, megittunk mindent, amit csak lehetett.

Stabilan az őrültek házában

Aztán jött az az időszak, amikor ki kellett sakkozni, hogy ki kivel ereszthető össze a válások és különféle családi-, párkapcsolati viszontagságok után, és okosan beosztottuk, hogy mielőtt az első nevelőapám, a húgom édesapja megérkezik, a kettes számú nevelőapám útra kél egy nagy adag töltött káposztával, és a húgáéknál bekkeli ki a régebbi család szent pillanatait. Szerencsére, ennek hamar vége szakadt, és minden szentestére jutott apa bőven együtt is, kivéve az enyémet, akinek ez valahogy nem volt fontos.

Lassan kezdett volna beállni ez a rendszer, de akkor – végre – az első és második számú nevelőapám közötti kapcsolat rendeződött, így némileg egyszerűsödött a logisztika is, mindenki együtt töltötte a karácsonyestét. Húgom édesapja kevésbé hippi rendszerre volt berendezkedve, így mi is átrendezkedtünk. Már amennyire ez nálunk sikerülhet… Ugyanis mi is szépen felcseperedtünk a húgommal, és hát… nálunk is voltak szerelmek, volt szerelmek, leendő szerelmek… arról már nem ejtenék szót, hogy némi átfedéssel is.

Aztán az egyik „szentéjszaka” sorra vettem, hogy akik nálunk a szűk családi karácsonyon vannak jelen, majd' mindenki más vezetéknevet visel, de valaki valakivel azért mégis szegről-végről vérrokonságban állt.

Vagy nem, de ez nem is volt igazán lényeges.

Kisebb-nagyobb háztartási balesetek

A következő etap előtt éppen csak egy pillanatra térnék ki arra, hogy szinte nem volt olyan ünnep, amikor a fa ne lett volna túl nagy, túl kicsi, túl ferde, esetleg ne gyulladt volna fel, aztán gyertya, szevasz, akkor viszont az égősor verte le állandóan a biztosítékot (igen, kontaktos volt). A kaja sokszor leégett, a bejgli kidurrant, de ha véletlenül nagyjából minden rendben lett volna, akkor a számos, velünk élő macska és a kutya közös munkájának eredményeként biztos, hogy a fa eldőlt, lefeleződött, díszek gajra mentek, és persze az ünnepi asztal sem maradt tőlük intakt soha.

Újabb fordulópont, újabb szereplők: őrültek még több házból

Aztán egyszer csak – a már jól bejáratott karácsonyok közötti időszakban – a későbbi férjem is felbukkant egy nyári napon. Lehet mondani, hogy az ismeretségünk gyors és határozott változásokat hozott, hiszen személyében a soron következő ünnepen már egy leendő apa is volt a körünkben, én pedig igencsak gyanúsan növekvő hassal álltam a fa alatt. De az újdonság nemcsak ez volt, hanem az is, hogy szédületes sebességgel kellett a két családot karácsony alkalmával egyesíteni. A már bejáratott rendszerbe ők is belecsöppentek, és fordítva: a másik családnak is integrálni kellett minket valamilyen módon.

Azt hiszem, ezeket a karácsonyokat imádtam a legjobban: szenteste egyre több apa, sógor és sógornő, ezzel együtt – az évek előrehaladtával – egyre több gyerek volt együtt, immár nálunk.

Az őrültek háza végre a legszebb és legteljesebb arcát mutatta. Minden alkalom után a lakásunk úgy nézett ki, mint amit atomtámadás sújtott – mégis megérte. Eleinte magam sem ismertem minden szereplőt alaposan, de amikor egy kis időm maradt, csodálatos volt nézni, hogy szinte teljesen idegen emberek milyen meghitt beszélgetésekbe, vérre menő vitákba és óriási röhögésekbe keveredtek. Tök idegenek nevetőgörcsöt kapva csapkodták egymás vállát, vagy vallottak teljesen személyes problémáikról egészen a székelési zavarokig terjedően.

Eleinte szédültem attól, hogy ezt nekem valahogy kordában kéne tartanom, de aztán elengedtem a gyeplőt, ment minden magától kontroll nélkül is. Úgyis mindig történt valami teljesen váratlan dolog, amire amúgy sem lehetett volna felkészülni. Évről évre egyre több kicsi gyerek jött a csapattal, szépen felfejlődtünk, összecsiszolódtunk. Itt is folytatódott a régi szép hagyomány, a fa néha ledőlt, tányérok törtek, egész fogások borultak a földre, romlott volt a halászlé, vagy csak a csapat fele volt lázas beteg. Az új kutyánk a fadöntögetés helyett inkább a szaloncukor kampóit fogyasztotta, így a karácsonyi állatorvosi ügyelet is ki lett pipálva.

Rokoni kötelékek gordiuszi csomója

Szépen lassan megint kialakult egy újabb rend, miszerint a szenteste nálunk volt, másnap pedig az egyik sógoroméknál. Az ebéd, ahol szintén igen nagy számban jelentek meg számomra teljesen idegenek – az ő szűken és tágan értelmezett családja –, akiknek tagjai az évek során a szívemhez nőttek. A nagy, L alakú asztalsor pedig egyre több szobán kígyózott végig. 

Az első két évben mit nem adtam volna azért, hogy mindenki kapjon egy névtáblát, de aztán abszolváltam a szereplők névsorát itt is. Jó pár évvel ezelőtt a kislányom és az unokatestvérei kiderítették, hogy tulajdonképpen, akivel szemben ül minden ebédnél, az az a gyerek édesapja nővérének (azóta már csak volt) férje testvérének a feleségének az édesanyja. Az asztaltársaságot ilyeténképpen a végtelenségig  lehetne ragozni, de ez semmit nem vont le az estig tartó ebédek értékéből. Az is valamennyire jellemzi az ottani állapotokat, hogy

nyár óta találgatjuk egy közeli, éjjel-nappali dohányboltban egy sráccal, hogy vajon honnan vagyunk olyan ismerősek egymásnak? Két hete döbbentünk rá, hogy ezeken a 25-i ebédeken majdnem minden évben mellettem ült.

Újratervezések megint

A fentiekben már céloztam arra a sajnálatos tényre, hogy ez a vonal pár éve – egy válással – megszakadt számunkra, így a dohányboltos fiú cseperedését sem tudtam már rendesen lekövetni az elmúlt időszakban. Mindenesetre a lányunk továbbra is járni fog ezekre az ebédekre, végül is a rokonaihoz megy… mi meg „bootoljuk” újra magunkat. Azóta már két válás is volt, a „gyerekek” lassan nagyobbak nálunk, kezdődik az a vonal, hogy megjelennek az éppen aktuális szerelmeik, barátaik, de már azon sem lepődöm meg, ha az egész családot hozzák majd magukkal.

A lényeg, hogy együtt leszünk, nálunk leszünk, égni fognak a gyertyák, anyukám szolgáltatja a jól megszokott menüt, azért valami katasztrófa egész biztos történik megint, és majd jókat röhögünk, sírunk, eszünk… és persze egymásra figyelünk.

Marossy Kriszta