Hogyan beszéljünk gyerekekkel a halálról?

Mit tegyünk, ha környezetében valaki meghal, és egyáltalán hogyan válaszoljunk a halállal kapcsolatos kérdéseikre? Ideig-óráig meg lehet úszni, el lehet terelni a gyerekek figyelmét, mint ahogy azzal sokan hirtelen tanácstalanságukban próbálkoznak, de a témát elkerülni nem lehet és nem is szabad. 

Szinte minden gyerek megkérdezi a szüleit, hogy „ugye, ők nem fognak meghalni?”. Ahogy szinte minden gyerek érdeklődik a saját haláláról is. Bár rövid távon, sokaknak a hazugság tűnik a leggyorsabb megoldásnak ilyenkor, a „dehogy fogunk meghalni”, hosszú távon mégiscsak azt gondolom, hogy a gyerekeknek a szüleiben való bizalmát rombolja az igazság letagadása, hiszen előbb vagy utóbb tudni fogja, hogy ez a válasz nem igaz, és a szülők hazudtak neki. 

Ne legyen tabu!

Sok szülő tabuként kezeli a témát, sokan még a mesékben is kikerülik, kihagyják vagy átírják a történetet, ha a halál szóval találkoznak. Akármennyire is félelmetes ez még nekünk, felnőtteknek is, a halál nemcsak a mesebeli történeteknek lehet a része, hanem a valóságnak is, így azzal segítünk a legtöbbet a gyerekeinknek, ha minél természetesebben kezeljük.

Ha kerüljük a témát, azzal csak a nagyon erős szorongást és félelmet erősítjük, minden, ami tabu, amiről nem beszélünk, a gyereknek szorongató és rémisztő.

Mindenkit arra biztatnék, hogy őszintén beszéljen a gyerekeivel erről a témáról (is), mert ez a legtöbb, amivel segíthetünk nekik, ugyanakkor az őszinte válasz ne merüljön ki annyiban, hogy „igen, mindenki meghal egyszer, én is és te is”.

Beszélgessünk arról, mit lehet azért tenni, hogy valaki vigyázzon az egészségére, testére, hogy mi mit teszünk azért, hogy lehetőleg minél később haljunk meg. Az egészséges táplálkozástól kezdve a mozgáson keresztül egészen addig, hogy a biztonsági övet bekapcsoljuk az autóban, és betartjuk a szabályokat.

Nagyon fontosnak tartom azt is hangsúlyozni, hogy bár nem a mi kezünkben van az élet-halál kérdése, mégis sokat tehetünk azért, hogy vigyázzunk magunkra, testünkre, lelkünkre egyaránt. Hogy ne az legyen a gyerekeknek az üzenete a halállal kapcsolatos válaszainknak, hogy az bármikor megtörténhet, és mi, emberek csak tétlen, tehetetlen elszenvedői vagyunk az eseményeknek, a betegségnek, halálnak, vagy éppen a saját életünknek.

Hanem az legyen az üzenet, hogy mi is, ők is tehetnek a saját egészségükért.

Óriási szorongáscsökkentő ereje van annak, ha a gyerek nem érzi magatehetetlennek önmagát, aki körül „csak úgy” váratlanul és érthetetlenül történnek a dolgok. Hanem valakinek, aki bár nem ura az életnek és a halálnak, mégis sok mindennel hozzájárulhat ahhoz, hogy jól éljen, és ha lehet, akkor sokáig.

Hogyan vezetjük el gyerekeinket akaratlanul is a félelemhez?

Sokszor tapasztaltam már, hogy a gyerekek alapvetően szorongásoktól mentesen és természetesen kezelik a halált, a félelmeket inkább mi, felnőttek tápláljuk beléjük. Gyakran pont azzal, hogy kerüljük a témát, vagy azzal, hogy még magát a szót is félelemmel ejtjük ki.

Szóval sokszor inkább magunkat kell hozzászoktatni a halállal kapcsolatos kérdésekhez és beszélgetésekhez, és nem a gyerekeket. Sok szülő úgy fél ezektől a beszélgetésektől, mintha doktori disszertációra készülnének, hiszen azt gondolják, hogy „a nagy igazságot kell megmondaniuk” a gyerekeiknek anélkül, hogy ők maguk meg lennének győződve bármilyen igazságról. Hogy ők maguk sem tudják, miben hisznek, ők maguk sem tudják, mit gondolnak a halál utáni életről.

Ha a gyerekek kérdeznek is, nem tudományos eszmefuttatásokat várnak tőlünk, sem bizonyítható tényeket, csupán arra kíváncsiak, mi mit gondolunk.

A halálhoz való hozzáállásunk azonban nem merül ki a beszélgetésekben, a gyerekek nem csak ezek alapján tájékozódnak. Nem csupán a beszélgetésekkel segíthetjük azt, hogy minél természetesebb és minél kevésbé rémisztő dologként gondoljanak a halálra.

Látják, és figyelik azt is, hogyan gondolunk halott szeretteinkre, rokonainkra, beszélünk-e róluk.

Látják, hogy mit teszünk, ha egy ismerősünk, rokonunk haldoklik, felkészítjük-e őket, vagy kerüljük-e a témát, hogy megkíméljük őket a szomorú valóságtól. Figyelik, mit teszünk, ha meghal egy háziállat, hogyan kezeljük, miként beszélünk róla. Mit teszünk, ha egy balesetről hallunk-látunk, esetleg a tágabb ismeretségi körünkben találkozunk egy váratlan halálesettel. Számtalan olyan helyzetben adunk nekik valamit a halálhoz való hozzáállásunkból, amikor nem is feltétlenül gondolunk rá.

Ilyenkor is nagyon fontos üzeneteket adunk át, amelyek befolyásolják a gyerekek halállal kapcsolatos gondolatait, érzéseit, félelmeit.

Kezeljük természetesen, de ne bagatellizáljuk!

Minél kevésbé kezeljük rémisztő mumusként a halált, annál könnyebb helyzetben lesznek a gyerekeink.

Amikor először találkoznak a halállal, akár egy háziállat, akár egy rokon, ismerős halálának kapcsán, nagyon fontos, hogy beszéljünk róla, és semmiképp sem tagadjuk le, hanem mondjuk el az igazat.

Ha egy háziállat elpusztul, nagyon fontos tudnunk, hogy a gyerekeknek egész más kötődésük van az állatokhoz, mint amit sokszor a felnőttek gondolnak. Nekik egy házikedvenc halála óriási veszteség, fontos, hogy a helyén kezeljük, és soha ne bagatellizáljuk el a fájdalmukat. Ha lehetséges, ne szerezzünk egy nappal később egy másik cicát vagy kutyát, hagyjuk, hogy elsirassák, akit elvesztettek.

Ne üzenjük azt, hogy valakinek az elvesztését öt perc alatt pótolni lehet, mert ez nem igaz, és ijesztő üzenetet küld a gyerek felé (azt gondolhatja, hogyha ő meghalna, őt is azonnal pótolni akarnák). Nem várhatjuk el tőlük, hogy egy házi kedvencükre, akit évek óta szeretnek, csak egy négylábúként gondoljanak, amit bármikor bárhol lehet vásárolni.

Ők egy cicához, kutyához nagyon mélyen tudnak kötődni, a kedvenc cica vagy kutya semmivel és senkivel nem pótolható, ezt tartsuk tiszteletben. Sokat segíthet, ha eltemetjük az állatot, vagy legalább valami kis búcsúra adunk lehetőséget.

A gyerekek szívesen rajzolnak a kisállatnak, vagy utána dobnak valamit a földbe, amit szeretnének. A rítusok rengeteget segíthetnek a veszteség feldolgozásában.

Ha egy rokon, vagy ismerős haláláról van szó, három évesnél nagyobb gyerekeket érdemes elvinni a temetésre, mert maga a rituálé sokat segít a feldolgozásban. Sokat segíthet, ha egy haldokló rokontól el tudnak búcsúzni, ha találkozhatnak vele betegen is.

Sokszor, amikor ezektől a dolgoktól kímélni akarjuk a gyerekeket, pont a betegségtől és a haláltól való szorongásukat erősítjük.

Ha tudjuk, hogy valakije meg fog halni, jobb, ha felkészítjük rá, mintha kíméletből letagadjuk a betegség súlyosságát. Akárkinek a haláláról van szó, a fájdalomtól nem tudjuk megkímélni őket. Márpedig akkor az a legjobb, ha a fájdalmat nem próbáljuk meg beléjük fojtani, hanem engedjük, hadd érezzék úgy, hogy mellettünk vagyunk, és segítünk ennek az érzésnek az elviselésében.

És ami talán a legfontosabb. Akár kisállatról van szó, akár ismerősről, rokonról, utána is rendszeresen beszéljünk róla. Ha a gyerek azt látja, hogyha valaki meghal, és utána ki sem merjük ejteni a nevét a szánkon, mindent eldugunk, amiről eszünkbe juthatna, soha nem nézegetjük a fényképeit, nem sok ijesztőbb dolgot tudok elképzelni ennél.

Hiszen ez a gyereknek azt üzenheti, hogyha egyszer meghalunk, teljesen eltűnünk a süllyesztőben, utána elfelejtenek, vagy mással pótolnak. A legkevésbé akkor válik ijesztővé a halál témája a gyerekeknek, ha őszintén beszélünk arról, hogy egy szerettünk hiányzik, sírhatunk is előttünk, vagy velük együtt is, ha sokat beszélünk róla, emlegetjük, nézegetjük együtt a fényképeit, lerajzoljuk, találgatunk, hogy most ebben a helyzetben hogyan érezné magát, most mit tenne, mit mondana.

Így azt tapasztalhatják meg, hogy aki meghal, lélekben velünk marad, és az emlékeinkben tovább él.

Sebestyén Eszter

Mostanában két írásunk is megjelent erről a témáról, ITT és ITT olvashatod el őket