–

Örömkezelés

A helyzet úgy áll, hogy a jó hír kezelését legalább annyira fontos megtanulni, mint a konfliktusokét. Hiába érezzük úgy, hogy remekül bánunk a feszült helyzetekkel akár munkahelyi, akár magánéleti környezetben, ha nem tudunk megfelelően kezelni egy örömhírt, ha fennáll a veszélye annak, hogy öntudatlanul is állandóan kipukkasztjuk a másiknak a lufiját, akkor lehet, hogy többet ártunk, mint egy makacsul viselt veszekedéssel.

Biztos neked is vették már el az élettől a kedvedet egy pillanat alatt, holott megesküdtél volna, hogy épp a fellegekben jársz. Talán azt gondolod, erre csakis akkor kerül sor, ha negatívan bánnak veled. Ennél a helyzet picit összetettebb.

Shally Gable pszichológus szerint a jó hír kezelésének kérdése két dologból tevődik össze. Konstruktívan vagy destruktívan állunk-e a hírhez, és ami talán még fontosabb: passzívak vagy aktívak vagyunk a reakciónk során?

„Drágám, képzeld előléptettek, HR-vezető lettem!” – hangzik el a jó hír, miután nagy lendülettel bejöttél az ajtón, és kész vagy lehengerelni a másikat a benned tomboló pozitív töltettel. Még valamilyen artikulálatlan ujjongás is társul a mondat végére, amit tényleg csak akkor engedsz meg magadnak, amikor nagyon odavagy.

„Gratulálok! Tök jó. Dobsz egy söcit a hűtőből? Kezdődik a meccs” – mondja a sztereotip képzeletbeli párod, aki egy biccentéssel kioltja a lángodat. Konstruktívan, de passzívan. Minden más fontosabb annál, mint életed következő mérföldköve, ami alapvetően határozza meg mostantól a mindennapjaidat.

A lépcsőn felfelé még úgy érezted, tied a világ, és minden részecske úgy rezdül, ahogy kell. Most pedig ott állsz, még a sört is átadod a másiknak, és közben olyan szintű magány fog el, mintha az üres lakásba érkeztél volna meg, és nem lenne kivel megosztanod, mi történt.

A másik persze nem negatív, csak épp elpasszolja az érdeklődés lehetőségét.

Talán adsz még egy esélyt a dolognak, és mesélni kezdesz. Milyenek lesznek a körülmények, kikkel fogsz együtt dolgozni, kitől kaptad a jó hírt, mennyi pénzzel jár a dolog. Hogy érzed magad… A másik mosolyog, de látod a szemében, hogy ez puszta udvariasság. Örül, mert örülsz, de empátia hiányában elmarad a „műsorszámod”.

Mindannyian elkövetjük ezt a hibát időnként, talán azért, mert állandóan a negatív dolgok kezelésére készít fel minket a környezetünk. „A komoly párkapcsolat kompromisszumokkal jár!” „A házasság akkor kezdődik, amikor már nincs meg a hormonális tombolás!” „Love is cold war!” Vagy az újhullámos, mémszerű bölcsességek: „Ha nem tudsz kezelni a legrosszabb napjaimon, nem érdemelsz meg a legjobbakon!” A kutatások szerint – a krízisek mellett – a hétköznapi boldogság megélése is nagyon fontos. Nem csak a szorongás és a probléma tud bent maradni, megnehezítve a napjainkat.

A boldogság is betokozódhat, kényelmetlent feszültséget formálva a pszichénkben, ha nincs kivel megosztani a részleteket.

Az empátiára akkor is szükségünk van, mikor kiugrunk a bőrünkből, nem csupán akkor, amikor kínunkban le akarjuk azt vakarni.

„Drágám, képzeld előléptettek, HR-vezető lettem!” – hangzik el a jó hír ismételten, most hogy visszatekertük az időt. Hátha ezúttal összejön. „Jézusom! HR–vezető ennél a cégnél?” Pattan fel a fotelból. „De hát megbeszéltük, hogy ez a hely egy kupleráj. Ezekkel az emberekkel akarsz együtt dolgozni a jövőben? Kaptál egyáltalán emelést, vagy elintézték a dolgot megint pár átlátszó bókkal és rengeteg plusz felelősséggel?”

Nahát, legalább most izgalmasabb a hír a meccsnél. A hatás mégis hasonlóan keserű. Lehet, hogy beszéltetek korábban a jelenlegi munkahelyed buktatóiról, de ettől függetlenül még óriási dolog, hogy téged választottak! Komolyan csak az aggodalom kap helyet? Ezúttal a másik fél ugyan aktívan beszáll a történetbe, de destruktív is. Az életkedved megint elmegy – a közös jövőtökbe vetett bizalmaddal együtt.

Nem arról van szó, hogy nem szabad teret adni a kétségeinknek. Lehet, hogy a vállalat tényleg problémás. Lehet, hogy a hangos aggódás a szeretet és törődés artikulációja, de ha ezt helyezzük előtérbe, megint csak magunkkal foglalkozunk elsősorban, ugyanúgy, mintha a nemtörődöm gratuláció után visszafordulnánk a meccs/Netflix/főzés felé. Szükségünk van empátiára.

Makacsul ismét megpróbáljuk

„Drágám, képzeld előléptettek, HR-vezető lettem!” – hangzik el ismételten a jó hír. „Úristen, ez komoly? Mesélj? Ki mondta el? Kapsz emelést? El se hiszem! Tudni akarok mindent!” – mondja a másik, itallal kínál, és addig nem nyugszik, amíg el nem éri, hogy kibeszéld magadból az előléptetést. Nemcsak konstruktív, de aktív is, te pedig kiadod magadból végre azt a rengeteg mindent, ami kavarog benned. Persze a párod aggódik is, hisz nem ez tűnt mindig a legjobb munkahelynek, de a lényeg, hogy érdeklődik, és végigvehetitek a fontos részleteket.

A közeli kapcsolataink ápolásában nagyon fontos a jó hírek kezelése.

A gyerekünk konzoljátékának történeti háttere nem biztos, hogy lenyűgöz minket, és lehet, hogy a legjobb barátunk frissen indított vlogja sem a legizgalmasabb témákat boncolgatja, miközben a párunk olyan sorozatról áradozik, aminek a felütését sem értjük. Mégis, ha szeretnénk ápolni és fejleszteni ezeket a kötelékeket, akkor meg kell tanulnunk belekérdezni olyan dolgokba is, amelyek nem biztos, hogy magunktól is eszünkbe jutnának. Csodákra leszünk képesek, ha rákérdezünk a sárkánylovagok hátterére, a YouTube-csatorna technikai nehézségeire és az új sorozatban szereplő színészekre.

Most pedig megyek, és elújságolom a kedvesemnek, hogy vendégszerző leszek a WMN-nél. Kíváncsi vagyok, hogyan reagál majd a jó hírre!

 

Szűcs Gergely

Ha tetszett ez az írás, kukkants bele a szerző volgjába is ITT, ahol kommunikációs és pszichológiai jelenségeket mutat be filmes hasonlatokon keresztül.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Luis Alvarez