Hogy mit tudok az autókról? Jóformán semmit! Annyit tudtam eddig, hogy a pirosak tetszenek a legjobban. De mostantól már az sem mindegy, milyet festenek be ezzel a színnel.

Szóval a kapcsolatom velük elég nyúlfarknyi időt ölel át – bár maradtak olyan sztorik még a gyerekkoromból, amikor elindultam egy parkolóban, mert megláttam a ferde hátú kis Bogarat, és kiabáltam, hogy „versenyautóó, versenyautóó”. Anyám meg uzsgyi, utánam, nehogy elüssön valami.

Persze nekünk sosem lett Bogarunk, csak egy vajszínű Daciánk. Apám úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Rendes szombati szertartás volt együtt lemosni a kocsit, még valami krémes anyaggal is bekente, amitől úgy csillogott aztán, mint a csuda. Ugyanígy bánt a motorjával.

Anyám is meg apám is tizenéves koruktól fogva vezetnek. Mindketten kiváló sofőrök, motoroznak is. Én meg… fogalmazzunk úgy, hogy eddig nem volt ingerenciám rá, hogy megtanuljak.

Aztán tavaly úgy esett, hogy elhatároztam magam, mert „nehogy már nekem ne legyen jogsim”. Egy szórakoztató műsort is forgattunk arról, ahogy kitanulom az autóvezetés csínját-bínját, és megszerzem a jogosítványt. (Itt megjegyzem, hogy a kiváló oktatómnak hála, minden vizsga elsőre pipa lett.)

Viszont hogy ennyi tapasztalattal hogy kerültem múlt héten Montenegróba, hogy Porschékat teszteljek – na, azt jómagam sem tudom. Elképesztően faramuci helyzet ez, hiszen friss a jogsim, luxusautót meg maximum az anyósülésből láttam. Drága is, és ha baj lesz, az anyagi vonzata sem lesz piskóta, de azért van még itt valami, amit nem illik elhallgatni.

Az az igazság, hogy engem a magasságos jó isten is a volán mögé teremtett.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Az autózás olyan csoda lett az életemben, hogy nem is tudom, hogyan élhettem eddig jogosítvány nélkül. Amikor autókázom, akkor tökéletesen kikapcsolódom, mert persze hogy egyedül szeretem a legjobban szelni-vágni az utakat. Ilyenkor bekapcsolom a kedvenc zenéimet, üvöltve énekelek, és falom a sztrádát.

A legújabb könyvem befejezése is egy ilyen magányos kocsikázáson született meg. Május körül épp otthon voltam, és átvezettem Tiszalökről Szerencsre, közben meghallgattam Cserhalmitól vagy százszor a Hosszú menet című számot (amit a Dés-Bereményi páros írt), és megszületett a fejemben a regény vége.

Szóval jól vezetek. Nem hülyén, nem kapkodva, hanem megfontoltan. Jó, nincs akkora rutinom, mintha tizenöt éve lenne jogsim, de majd az is meglesz, mert élvezem, nem félek, örömet ad, és kikapcsol.

És beülni egy ilyen szuper kocsiba… hát, azt nem lehet elmesélni. (Azért megpróbálom.)

Eddig fogalmam sem volt, mit jelent teljes átéléssel élvezni ezt a műfajt. Milyen egy igazán szuper gépet a tested alatt tudni. Milyen megfogni azt a tökéletesen kimunkált szerkezetet. Milyen hozzátapadni egy olyan üléshez, ami még masszíroz is (az egyikben volt ilyen funkció, beszartam rajta – mármint… nem szó szerint.)

Egyébként sem jártam még Montenegróban, és olyan vadidegenekkel utaztam, akik az első (müncheni) átszállásig voltak csak  teljesen idegenek. Az első sokk után, amit a laptopom elvesztése okozott (a biztonsági ellenőrzésnél véletlenül otthagytam, de aztán meglett, eltették nekem) hamar összecimboráztunk. Ilyen gyorsan ritkán tudom csak megtalálni a közös nevezőt új arcokkal, úgyhogy ezt most nemes egyszerűséggel tudjuk be a csillagok szerencsés együttállásának. (Meg kell jegyeznem, hogy rég röhögtem annyit egyhuzamban, mint velük.)

Ami a luxusautókhoz dukál, azt mind megkaptam. Ötcsillagos hotel a tengerparton, extrakedves körítés, informatív prezentálás, vacsora, többfogásos menüsor, jó borok, de csak kevés, mert másnap vezetés.

Másnap egy teljes napon keresztül vezettünk. Kilences indulás után átvettük az előre lefoglalt autókat, és én egy kréta színű Cayman S modellel kezdtem, aztán egy nyitott sárga Boxsterrel folytattam.

Ezekből kellett választani. Nézzétek meg a galériát, elég „szerény” készlet:

Az úti vél egy néhány órányi autóúttal távolabb fekvő tengerparti ebédlőhelyre vezetett. Útközben megálltunk fotózgatni (az autót, a tájat, meg magunkat), és egy idő után olyan szerpentines hegyi menet következett, amin bármelyik hajtűkanyarban érkezhettek szemből járművek. Én minden egyes hajtűkanyar előtt elmondtam egy imát, és becsuktam a szemem lelassítottam ötre. Azér’ mégse' kéne agyontörni egy ennyire szuper kocsit.

Tudom, most tűkön ülve azt kérdezitek páran, hogy milyen érzés volt benne ülni. Kivételes! Olyan, mintha új vágyakat rajzolnának meg előtted.

Rendesen elhúzták a mézesmadzagot az orrom előtt. A kocsi ráadásul könnyen vezethető, mintha egy kenőkést vezetnék a finom puha vajba. Szinte siklott az úton, könnyen, dorombolva, akárcsak egy kecses nagymacska.

Az ebéd után egy másik, tengerparti útvonalon előbb egy Cayenne-nel, aztán egy Panamerával jöttem visszafelé. Ezek a kocsik jóval drágább árfekvésűek, mint a délelőtti kistesók. Mondjuk, én legfeljebb azt tudom elképzelni, hogy akkor veszek ilyet, ha nagy pereputtyom lesz (meg ha sok jogdíjam), mert a sportkocsis vezetést százezerszer jobban élveztem, és szerintem jobban is állt nekem. De azért egy Panamerát sem rugdosnék ki a kapubejárómból (hanem eladnám, és vennék belőle egy piros Boxstert.)

Katt a képre, és lapozhatjátok a galériát, amiből kiderül, hogy ültem ezekben a kocsikban:

Mi a tanulság? Hogy soha annyian nem írtak még nekem, mint amikor kiposztoltam ezeket a csodás járgányokat. A fejemben pedig végig anyámék jártak, hogy vajon mit szólnának hozzájuk. Tuti, hogy ujjonganának.

És az egész műfaj nem esne túlságosan nehezemre nekem sem, hamar beleszoknék. Ezek nem kocsik, ezeknek lelkük van. Méghozzá finoman megmunkált, de erős lelkük. (Pont, mint nekem.)

Csak jönnék-mennék a kis sportjárgányommal a nagyvilágban, krúzolgatnék a tengerparton, közben kitalálnék millió sztorit, esténként megállnék, és leírnám.

Az én kiszemeltembe, azaz egy csodás piros (ez fontos) kis 718-as Boxsterbe előre és hátulra is lehet pakolni, ami nem utolsó szempont, ha hosszabb útra megyek, például haza anyukámhoz, vagy le a tengerhez. Pont olyan a formája, amilyen nekem kell, nem túl nagy (nem bírom a nagy autókat, nem férek be velük sehová), egyszóval eléggé csinos. Bár pont pirosban nem ülhettem, azért ez full szerelem első látásra és hallásra. Nagyon szép paci. Passzol a rúzsomhoz, de elég vagány ahhoz, hogy ne gondolja senki: ezt egy nő is képes vezetni (ócska sztereotípia, egyszer segítek mendönteni mindent.)

Kiszámoltam: tíz jó könyvet kell még írnom ahhoz, hogy teljesüljön az álmom.

Azt pedig Muhammad Alitól tudjuk, hogy a lehetetlen csupán egy szó – a lehetetlen nem létezik.

Mikor megyünk vissza?

Szentesi Éva

A csodás fotókért köszönet Donkó Péternek (player.hu)!