Négy keréken

Amikor érettségi környékén jártam, még nem léteztek fapados repülők. Álmodni sem lehetett arról, hogy a haverokkal felpattansz valami gépre, „oszt csá' London, Párizs, Madrid!” Egyáltalán, a '90-es évek elején maga az élmény, hogy lehetséges utazni, annyira új volt még, hogy tök mindegy volt, csak menjünk. Konkrétan egy régi Ladát néztünk ki potenciális útitársnak, és a gimnáziumi barátokkal közösen kieszeltük, hogy „kemping, diákszállás meg anyuéktól benzinpénz-kunyerálás”, és akkor valahogy csak össze lehet rakni egy akármilyen utat, csak hadd menjünk már. Végül egy Renault 5-ös lett az első mozgó otthonunk, és azt kell mondjam, olyan szintű szabadságérzéssel azóta is rendkívül ritkán találkozom, mint akkor, 1994. nyarán, Hegyeshalomnál.

Átléptük Magyarország és „Az Egész Világ” határát, és oda kerültünk, ahol szerintünk minden csodálatos, tökéletes, bámulatos és lenyűgöző kellett, hogy legyen. Persze nem volt az, de ez nem számított.

Keresztbe-kasul

Az számított, hogy örökre belénk égett a szabadság semmi máshoz nem hasonlítható érzése. Hogy még el sem kezdtünk dolgozni, de kérdés nélkül tudtuk mind, hogy ha dolgozni fogunk, azonnal elkezdünk félretenni minden havi pénzből egy utazós kis alapba. Akármennyit, csak gyűljön. És csináltuk is, rendesen.

És mentünk is, ahogy csak bírtunk, ahová csak bírtunk. A következő tíz évben különféle kocsikkal jártuk be Európát.

Elmentünk autóval Barcelonáig, hogy utána Genfen keresztül jöjjünk haza. Lementünk Korzikára sátorozni, hogy pontosan ott olvassunk Maupassant-t, ahol megírta őket. Kimentünk Leuvenbe, mert egyikünk Erasmus-diák volt ott egyetem alatt. És ott összeszedtünk egy dán barátot, akit szó szerint hazavittünk Koppenhágába, hogy aztán csak azért ne menjünk be „hazafelé” Berlinbe bulizni, mert elfogyott a pénzünk, és hulla fáradtak voltunk. Elautóztunk a Fekete-erdőbe, és az erdő szélén a kocsiban aludtunk egy hálózsákban.

Utólag összeszámoltam, többet autóztunk ekkoriban, mint körbe az Egyenlítő kétszer.

Határok nélkül

Heteken át csak beszélgettünk. Az első utak alatt mobilunk sem volt, ahogy internet sem volt. Ma már romantikusnak számító papír térképeket nézegettünk, és egy sima autópálya-parkoló étterme tökéletes gasztroélmény volt. Sátrat tíz év alatt sem tanultunk meg rendesen felverni, reggelre a pedáns kempingezők körbeültek rajtunk röhögni, hogy lengenek a falaink a szélben, a ruháink tíz méteres körben szétfújva… Csoda volt, a saját csodánk.

A szabadság fokozhatatlan érzését nemcsak az önállóság és a végtelen utak jelentették, hogy ahol megállhattunk, meg is álltunk random kisvárosokban körülnézni, hanem az, hogy magunk vagyunk, felnőttek vagyunk, mi hozzuk a döntéseket.

Milyen érdekes, nem diszkókba jártunk minden este, nem hányásig ittunk minden városban, nem az volt a ki-, fel-, és elszabadulásunk legfontosabb mozzanata, hogy lenullázzuk magunkat.

Pedig bulizásban sem kértünk segítséget. De valahogy mégis megnéztük a fontos múzeumokat, valahogy végigjártuk az összes óvárost, benéztünk a Sagrada Familiába, a St. Pauls Cathedralba, és a kölni dómba is. Menőnek láttuk magunkat, menőnek éreztük, hogy világhírű épületek, utcák, folyók, kiállítások jönnek szembe, és örökre hálás vagyok magunknak, hogy így tettünk. Hálás vagyok, hogy nemcsak tengerparti homokban ültünk, hanem egyetemi városoktól emlékművekig világhírű festményektől a kötelező turistalátványosságokig megnéztünk mindent. Kitágította a világomat, adott egy hihetetlen nemzetközi összehasonlítást városok, életek, emberek között.

Segített az önértékelésben, műveltebbé, tájékozottabbá tett, adott egy szemléletet, csodálatos új barátokat, látásmódot, új kontextust annyi mindennek az életemben.

„Szeretek elutazni, és ugyanannyira szeretek hazajönni”

– szokta mondani édesanyám. Sokkal bölcsebb gondolat, mint elsőre hangzik. Megtanultam értékelni az itthoni életemet is, az itthoni helyzetemet, kritikusabb, elszántabb lettem az utazásaim miatt, új célokat, távlatokat, lehetőségeket kaptam és fedeztem fel.

Tágította a világomat, a gondolkodásomat, elfogadóbb, megértőbb, de óvatosabb lettem, új hálát, új örömöt, új „aha”-élményeket kaptam, amikről évekkel később derült ki, hogy még annál is sokkal értékesebbek, tartósabbak, mélyebb örömök és élmények, és leginkább fontosabb tapasztalatok, mint ahogy egy-egy hazaérkezés után éreztem.

Ma már fura belegondolni, hogy a legközelebbi barátaimmal adott esetben tíz-tizenöt napon át napi öt-hat-tíz órát ültünk együtt kocsiban, hogy eljussunk A-ból B-be. És sem unalmas nem volt, sem össze nem vesztünk, viszont soha életemben nem nevettem annyit, mint ezeken az utakon. Végeláthatatlan beszélgetéseket folytattunk a világ összes témájáról, szívattuk egymást és baromkodtunk – egyszóval: tiszta erőből éltünk.

A szenvedély megmaradt

Utazunk azóta is. Családdal, gyerekekkel, üzleti ügyben, és a mai napig a fiúkkal külön is. Néha elmegyünk egy hosszú hétvégére. Ritkábban persze, mert ma már mindenkinek komplexebb, elfoglaltabb, kötöttebb az élete. Hála istennek. Mert sose valami helyett, hanem valamiért utaztunk és utazunk.

És az a valami továbbra is az élmények gyűjtése, a kimozdulás öröme, a családi kapcsolatok ápolása, a ritkán látottak meglátogatása, a barátokkal töltött felejthetetlen pillanatok, a giccses naplementék, a kávéházak teraszán elköltött reggelik, a tengerparti séták és a hazatérés öröme, az itthoniak megölelése érkezéskor.

Remélem, sosem fogjuk abbahagyni, akárhogyan is alakuljon az élet.

 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61