A szeptember a nyári idill elmúlása mellett mindig tartogat egy jó nagy adag várakozást is – pozitív és negatív értelemben egyaránt. Az új tanév kezdete sok gyerekben és szülőben szorongást kelt. Ha első osztályba lépő gyerekről van szó, ez a szorongás még nagyobb. Mit tudunk hát tenni pszichológiai szempontból, hogy a váltást megkönnyítsük?

Az első kiindulási pontunk: nincs olyan, hogy tökéletes iskola. Mindegy, hány órát töltöttünk az összes alternatíva megvizsgálásával, és mennyit egyeztettünk előtte a tanítónénikkel, valami biztosan nem olyan lesz, mint ahogy elképzeltük.

A veszteség érzése előbb-utóbb minden iskolatörténetben elő fog bukkanni – és ez rendben is van így. Elvégre az iskola az életre készít fel.

A gyereknevelés talán egyik legnehezebb pontja, hogy hiába élt meg a szülő mindenféle tapasztalatot, azt egy az egyben sosem adhatja át a gyerekének. A gyerekeket nem tudjuk megkímélni ilyen formán. Kizárólag egyéni kudarcokon vagy sikereken keresztül lehet élettapasztalatot gyűjteni. Ennek pedig az is része, ha olyan tanárokkal találkozik majd, akikkel nehezebb kijönni, és olyan gyerekekkel, akik nem lesznek jó fejek. Hozzá kell tenni, hogy ha kiugró negatívumról van szó, javasolt lehet az iskolaváltás, ám attól még egyetlen gyerek sem traumatizálódott, hogy a technikatanár túlságosan ragaszkodott egy fából készült hajó faragásához. Sőt, ezekből lesznek később a történetek, melyek úgy kezdődnek: „amikor én iskolás voltam…”

Egy másik – a család minden tagja számára könnyítő – hozzáállás lehet az is, ha az iskolai keretrendszer (például alternatív/kontra hagyományos beállítottságú általános iskola) mellett való döntés után megpróbáljuk a lehető legkevesebb konkrétumot elképzelni, hogy hogyan és mint fognak zajlani ott az iskolás mindennapok és évek – és hogyan fog abban helytállni a gyerekünk. Ehhez segítség lehet, ha visszagondolunk az időre, amikor a most már hat-hét éves gyerekőcünket várva, még mennyi elképzelés cikázott a fejünkben arról, hogyan fog történni a szülés, hogyan fog a baba kinézni, milyen típusú gyerek lesz, és mi hogyan fogjuk nevelni azt az elképzelt gyereket…

Ezekből az elképzelésekből végül mennyi valósult meg?

Nagyon ember- és gyerekközpontú a gondolat, hogy sosem azt a gyereket kell szeretni és nevelni, akit elképzeltünk, hanem azt, akit szültünk.

Ez így van az iskolába járó gyerekkel is. Sosem lehet tudni, hogy az adott lurkó hogyan fog viselkedni – urambocsá’ teljesíteni –egy konkrét iskolai szocializációs környezetben.

Arról nem is beszélve, hogy a személyiség nem fix (hanem folyamatosan változó kontinuum), a teljesítmény pedig sosem lineáris – pláne, ha éppen felnövő gyerekekről van szó.

Később is fontos szem előtt tartanunk, hogy az iskolai teljesítményből nem következik az életben való helytállás. Többszörösen bizonyított tény, hogy az igazi tehetség majdnem mindig deviáns;

a felnőttkori sikert legtöbbször nem a színötös tanulók hozzák, hanem azok, akiket csak egy-két tárgy érdekelt, de az szenvedélyesen.

Tényleg nem az iskola neveli a gyereket

Bár a kortársak és a tanárok szerepe elvitathatatlan, a szocializáció legfontosabb színtere továbbra is a család. Az, hogy egy gyerek milyen értékeket visz majd tovább az életbe, mindig otthonról jön. Ezért nem létezik olyan, hogy beíratom a gyerekemet egy iskolába és ott „elrontják”. Még akkor sem, ha a legrosszabbul is sül el az iskolaválasztás, és később tényleg váltásra kerül sor, a veszteséget együtt fel lehet dolgozni, és ha van egy megtartó közeg, ami otthon várja a gyereket, az a legelviselhetetlenebb technikatanárt is elviselhetővé teszi.

Rácmolnár Lili