–

Kedves Péter,

szomorúan és felháborodva olvastam a posztodat, és nem állom meg, hogy ne reagáljak rá. Mielőtt megtenném, szeretném leszögezni a nyilvánvalót: nincs jogom, és nem is kívánok ítélkezni, illetve függetlenül a két, témában írt posztodtól nem ismerlek sem téged, sem a pontos részleteket, így csak a posztjaidból tudok következtetni. Ugyanide kívánkozik az a személyes információ is, hogy magam elváltam, tehát van fogalmam házassági krízisről, mély válságról, szétmenő családról, sőt gyerekkel felvállalt súlyos konfliktusról is.

Ezzel együtt van néhány olyan félmondat és gondolatmenet a posztodban, ami mellett képtelen lennék elmenni szó nélkül. Ráadásul azt látom, hogy többségében nőktől kaptál reakciókat a cikkedre, pedig szükséges (lenne) egy tiszta válasz a férfioldalról is. Egyrészt, mert az sem tetszik, hogy veled együtt a férfiakat is minden további nélkül sok esetben keresztre feszítik, másrészt viszont nem tetszik sajnos, amit írsz, és ahogy írsz róla. Kicsit sem tetszik.

Először is mindkét poszt mögött végig azt érzem, hogy te kvázi felmented magad azért, hogy a házasságod mellé jársz. Tulajdonképpen, ha nagyon bunkó módon akarnám leegyszerűsíteni a logikádat, azt írod, hogy otthon nem kaptad meg, amit szerettél volna, elmentél hát érte máshova, és kábé ennyi, ítélkezzen, aki akar. Ez még így magában is súlyos állítás lenne a részedről, de mivel elmondásod szerint közel húsz éve csalod a feleséged, és van állandó viszonyod, ez egészen elképesztően durva alapállás. Úgy írsz, mintha nem két teljesen párhuzamos életet élnél, vagy mintha felmentést keresnél erre az egész döbbenetre, mintha arról akarnál valójában írni, hogy szinte nem is volt más lehetőséged: akárki láthatja, nem lehetett és nem lehet mit tenni, „kénytelen vagy” ezt csinálni.

Másodszor ott akadtam fenn az írásodon (és igazából ezért ragadtam billentyűzetet), mert

egy laza félmondattal jelented ki azt az elhanyagolható apróságot, hogy akkor kezdted el megcsalni a feleséged, amikor épp terhes volt.

Hiszen „elbódított a kolléganő, meg mit lehetett tenni”. Én ezt – bocsáss meg – kategorikusan visszautasítom. Önmagában a megcsalás is megérne egy külön posztot, fejezetet, sőt könyvet, a miértek, a hogyanok és a hátterek. De ki merem jelenteni, hogy egy terhes feleség megcsalására nincsen semmiféle indok, mentség, felmentés, magyarázat, az úgy szörnyű, hányadék viselkedés, ahogy van. Ráadásul ekkor még a házasságod elején jártatok, te pedig gyakorlatilag megkívántál valaki mást, és rámentél. Miközben ő a gyereketeket várta.

Amikor ilyesmit olvasok, mindig az első gondolatom, hogy vajon mit szóltál volna, ha nem te buksz le ekkor, hanem ő. Vajon ugyanilyen megértő, megbocsátó lettél volna? Ugyanígy „figyeltél volna” arra, hogy a gyerekek „ne sérüljenek”? Ugyanilyen türelmes lettél volna, mint amit magad kértél a feleségedtől? Tudjuk mindannyian, hogy nem, ugye? Plusz csak remélni tudjuk, hogy adott harmadik személy nem tudott a terhességről, mert ha tudott, és így is oké volt neki a dolog, akkor róla is van egy véleményem, de azt megtartom magamnak.

Harmadik súlyos problémám az egész okfejtéssel, hogy tulajdonképpen (fentiek után) a gyerekekre fogod, hogy miattuk nem léptél ki a házasságból. Sőt a szeretőddel együtt öt gyereket említesz, mint öt súlyos indokot. Bocsáss meg, de hadd legyek egészen konkrét: gyáva és aljas dolog, amit mondasz. Gyerekekre nem hivatkozunk.

Nem mentjük fel magunkat rájuk hivatkozva, nem hazudozunk magunknak és a házastársunknak ilyesmit csak azért, mert gyávák vagyunk.

A gyerekek pontosan érzik, tudják, ha a szüleik nem jó házasságban élnek. Hihetetlenül érzékenyek a feszültségekre, a szeretetlenségre, pontosan tudják, hogy valami nem stimmel. Ha a gyerekeid kicsit is számítottak volna neked, akkor legelőször is nem mész mellé a terhes (!) feleségednek. Mert számít a gyerek, ugyebár. Másrészt a meg sem született gyereknek jobb egy krízisen átesett, de már jó úton járó, magát építeni képes egy darab szülővel élni, mint egy elhanyagolt, gyakorlatilag elhagyott anyával, meg egy végtelenül magányos, frusztrált, folyamatosan mindenkinek hazudozó, tehát iszonyú stresszben élő apával „együtt”. A gyerekek rendkívül gyorsan, hatékonyan regenerálódnak, és nagyon fogékonyak az új iránt, ha az jó, perspektivikus, értelmes „új”.

Te megfosztottad őket annak lehetőségétől, hogy újraépüljön ez a család nélküled, vagy egy távol élő, de őszinte apával. Helyette egy olyan helyzetben tartottad őket, amelyben előfordulhat súlyos stressz és tartós boldogtalanság. De főleg az álca mögött élő család képe az, amiben tartottad őket, és mindezt azzal magyaráztad, hogy ez „értük” történik.

Gyakorlatilag a gyerekeid teljes életét végighazudoztad szeretetről, családról, egységről.

Hazudtál arról, hogy ők mennyit jelentenek neked, hogy  az anyjuk fontos neked, hogy te magad ki vagy, hogyan gondolkodsz, az egész életüket egy nettó hazugságban töltötted és töltöd – és még van képed kijelenteni, hogy értük tetted. Egészen sokkolóan durva ez, vélhetően fel sem fogod, mit művelsz.

Negyedik súlyos, bár a listán utolsó fontosságú problémám, hogy folyamatosan a szex, a testiség, a fizikai kontakt hiánya az, amire a feleséged kapcsán hivatkozol, és amit a másik hölgy kapcsán extra erős pozitívumként említesz. Visszatérő motívum a „nem kaptam meg otthon”, az „ő tudja, mire vágyom”, „csak nála találom meg”, stb. Ezek egy 19 éves, izgalomtól vörös fülű kamaszgyerektől teljesen rendben is volnának, 40 körül viszont nem annyira értem.

Aki az egész életformája központjaként csak a szexet tudja elképzelni, az még a férfiak között is komolytalan.

Aki pedig két teljes poszton át mindenre csak azt tudja mondani magyarázatként, mentségként, viszonyítási pontként, hogy ő „nem kapta meg”, annak sajnos érvénytelen minden gondolata arról, hogy mennyire fontos neki ez a házasság, a gyerekek vagy bármi más.

Vagy az is lehet, hogy ez a szexközpontú duma csak álca, és vagy magadnak, vagy a világnak próbálod azt hazudni: ez az igazi ok arra, hogy kettős életet élsz. Egy szakember könnyen le tudná rántani ezt a szexmázat rólad és a sztoridról, hogy nagy valószínűséggel kiderüljön, vagy nem szereted, soha nem is szeretted a feleségedet, vagy fogalmad/fogalmatok nincs, mi az a mély, valódi szeretet, szerelem, kötődés, ami két embert minőségi tartós kapcsolatban össze képes kötni.

Summa summarum: szeretnék melléd állni, szeretnék megértő férfitársad lenni, szeretném, ha azt mondhatnám, van értelmes ok, magyarázat, van indok erre az egészre, amit csinálsz. De az én értékeim szerint nincsen.

Végzetesen, felháborítóan önző az egész történet, végtelenül dühít, hogy a gyerekeidet, és a nő gyerekeit tolod magatok előtt felmentésként. Végtelenül álságosnak, rombolónak, civilizálatlannak tartom, hogy egy fél életen át hazugságban tartottatok (sőt, még most is!) két teljes családot, és még annyi méltóság, büszkeség sincs bennetek, hogy odaálljatok az érintettek elé, hogy „a gyerekeink vagytok, és nem akarjuk, hogy az egész életetek egy hazugság legyen, mert tudjuk, hogyha egyszer kiderül, akkor a saját, immár tönkretett életünkkel együtt benneteket is magunkkal rántunk, úgyhogy, srácok, ez és ez történt... Követünk el hibákat, mennek tönkre kapcsolatok, az élet bonyolult, és néha rettenetes nehéz eligazodni benne, de titeket, gyermekeim, sosem akartunk bántani.” 

Ezt a nagyon világos, nagyon egyértelmű kiállást a gyerekeitek mellett – ezt hiányolom. És igen, van jogod a saját boldogságod után menni, azt keresni. De nincs jogod átgázolni a gyerekeitek lelkén, és még azt is hazudni, hogy az ő érdekükben csináljátok ezt az egészet ilyen döbbenetesen önző módon. Remélem, egyszer lesz erőtök megtenni. Jól fog esni megtisztulni, őszintén a szemükbe nézni, őszintén vállalni az életedet, újra igazán az apjukká válni.

Kívánom, hogy legyen erőd megtenni.

Üdvözlettel,

 

Doffek Gábor

Ha elolvasnád az előzményeket is Péter tollából, kattints IDE és IDE.

Ha az érdekel, hogyan reagált Péter vallomására egy női olvasónk, kattints IDE.

Ha pedig szívesen olvasnál még más írásokat is Frontembertől, akkor pedig kattints IDE.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Tom Merton