Talán el kellene válnom.

Ez jár a fejemben ma reggel. Pontosabban napok óta. Vagy inkább hónapok óta? Nem is emlékszem, mióta.

Idén lesz a húszéves házassági évfordulónk. Húsz év elég egy házasságból?

Azt hiszem, nem jó az a házasság, ahol jobban érzem magam a feleségem nélkül, mint vele.

Legyen szó nyaralásról, baráti összejövetelről vagy csak egy hétköznapi estéről otthon. Mert ha vele vagyok, akkor mindig az jár a fejemben, hogy „vajon mit vár el tőlem a feleségem, hogyan viselkedjek, mit csináljak, mit ne csináljak éppen most?”. Néha már azt érzem, hogy azt sem tudom, ki vagyok, mire vágyom, mit szeretnék, mi tenne boldoggá.

A külvilág szemében sikeres a családunk. Boldog. Két gyerek, lassan a középiskola vége felé. Jó anyagi körülmények, szép nagy családi ház, medencével, szaunával, dupla garázzsal, mindez egy nagyon csendes helyen, mégis tizenöt perc a belváros. Nyaralások, síelés, vitorlázás, barátok. Ami a máz. És ezt akarom én széttörni, lerombolni. Senki nem értené, mi a bajom.

Tényleg, mi a bajom?

Tizenhét éve csaltam meg először a feleségem. Persze ez is attól függ, mi a megcsalás definíciója. De amit tizennégy éve csináltam, az már biztosan kimeríti. Régóta tart. Ugyanazzal a nővel. De volt mellette egy-két futó kaland is (ezeket mondjuk, szívesen elfelejteném). Három éve a feleségem is tudomást szerzett róla. Azóta még lejjebb süllyedtünk.

Eltűnt a vágy, a szenvedély. Ami talán sose volt igazán. Működtettük a „családi kft.-t”. Családi ház, gyerekek, saját cég. Ha nem volt pénz, spóroltunk. Ha kicsit több volt, kicsit jobban éltünk. Ha extra bevétel volt, befektettük. Eltartottam a családot, tettem a dolgom. Minta apa voltam és vagyok. A feleségemet mindenki irigyelte, hogy ilyen férje van. Adtam, mert adni jó. És szép lassan rájöttem, hogy ami nekem fontos, azt nem kapom meg. Kértem, jeleztem, de hiába.

És a szeretőmtől megkaptam. Megkapom.

Melyik a jobb? Ha maradok a házasságban, és a stressz, a napi boldogtalanság beteggé tesz, vagy ha lépek? Múltkor olvastam, hogy a férfiak 80 százaléka megbánja, hogy elvált. Én vajon a maradék 20 százalékba tartozom majd?

Ha lépek, a feleségem valószínűleg felhívja a szeretőm férjét. Egy telefon, és annak a házasságnak is vége. Ha nem lépek, akkor az ő házasságukat is mentem. Dupla vagy semmi? És ha a szeretőm házassága is szétesik? Mert ő sem érzi jól magát a férjével. De én legyek az, aki szétveri azt a házasságot is?

A szeretőmnek három gyereke van. El tudnám viselni, hogy öt gyerek családjának szétesése az én boldogságom ára? Már ha boldog lennék. Ha boldogok lennénk. A szeretőm egyelőre nem gondolkozik váláson, még kicsik a gyerekek.

Vagy várjak? De mitől lesz jobb? Mitől lenne jobb?

De húsz-huszonöt évem  van még hátra. Ebben a házasságban? A hideg is kiráz a gondolattól.

Nem tudom, mit tudnék még tenni azért, hogy együtt maradjunk. Ennél többet már képtelen vagyok tenni. Tudom, hagyjam ott a szeretőmet. Megpróbáltam. Megpróbáltuk. Semmi nem lett jobb. Hát újrakezdtük. Van egy másik életem, amiről nem tud a feleségem. Meddig bírom ezt még?

De az egész család most úgy van összerakva, hogy van egy férj és egy feleség. Egy ekkora házba kell egy férfiember. Meg a gyerekek mellé is. Bár ők lassan kirepülnek, de akkor is. És anyagilag is. De ez is hülyeség. A felső tíz százalék életét éljük, nem kell aggódnom az anyagiak miatt.

Meddig érdemes ezt csinálni? Meddig bízzak benne, hogy valami jobb lesz? Meddig várjak? Tavaly tavasszal a feleségem – kissé felindult állapotban – azt vágta a fejemhez, hogy már nem akar tőlem semmit, csak a pénzem miatt van velem. Tudom, hogy ő sokszor mond olyat, amit nem gondol komolyan. Na, például ezt sem bírom benne. Én sose voltam ilyen.

Mintaházasság a miénk. De a válás az nem „mintaválás” lenne, ezt is tudom. A feleségemnek fontos a külsőség, a „mit szólnának a barátok, a család?”. Amikor kiderült, hogy megcsalom (elolvasta a nyitva hagyott levelezésem…), a második kérdése az volt, hogy ki tud még róla.

Senki. Máig sem tudja senki más. És ő sem tudja, mióta tart a másik kapcsolat. Hazudtam neki. Akkor is.

A szeretőmmel minden jó. Vele minden jó lenne. Azt hiszem.

De szabad a saját boldogságomat keresni, két család szétverése árán is? Másfelől nézve: érdemes megalkudni, kalitkában élni, megbetegedni és meghalni? Egy házasságban, ahol talán már a feleségem sem érzi jól magát?

Nem tudunk ilyenekről beszélgetni. Én sem tudok. Annyit hazudtam már neki, hogy ha elmondanám az igazat, összeomlana. Megér ez nekem annyit? Mennyit érek meg magamnak?

Vagy mindez csak egy életközepi válság? Ezért mondják a nők, hogy ötven felé megbolondulnak a férfiak? Vagy akkor lépnek ki abból a házasságból, ami már régóta nem jó? A szeretőm csak öt évvel fiatalabb nálam. Vele vajon tudnék egészen más életet élni, mint a mostani életem? Egyáltalán: miatta váljak el, vagy azért, mert nem jó a házasságom? De ha nem a szeretőmmel fogok élni, hanem bárki mással, akkor be tudom fejezni a kapcsolatomat a szeretőmmel? Vagy visszajutok ugyanoda, ahol most vagyok?

Ugyanazok a körök, hónapok óta. Évek óta.

Talán el kellene válnom.

Beértem a munkahelyemre. Leparkolok. Indul a nap. Egy újabb nap.

Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images