„Férjhez kellene mennem, mert Mari is férjhez ment, milyen szép esküvőjük volt.” Nagyanyám, mióta megtanultam főzni és süteményt sütni, emlegeti, hogy „Kislányom, most már férjhez mehetsz, mert megtanultad, amire egy háziasszonynak szüksége van!”

„Gyereket is szülnöm kellene, mert Zsuzsának is van, ráadásul kettő, milyen szépek azok a gyerekek.” Különben is, mióta az eszemet tudom, anyám folyton azt mondja, hogy „egy nő egyetlen életcélja a gyerek, akiért mindent, az egész életét fel kell adnia”.

Ilyen előzményekkel nyilván már régen férjhez kellett volna mennem, és kellene lennie, a statisztikák szerint minimum két gyereknek. Meg kertes ház és kutya. (Az utóbbi kettő megvan.)

Csakhogy én nem vagyok sem a nagyanyám, sem az anyám.

Nem volt mindig így. A gimiben nem buliztam, tanultam. A főiskolán is tanultam, a főiskolai bulikban sem voltam benne. Diplomázáskor találkoztam M-mel. Öt évig voltunk együtt, amiből az érdemi rész, mondjuk, másfél év volt. Másfél év, amire azt mondom, jól telt. Aztán elszállt a köd, és ott állt előttem M, aki szeretett olvasni meg filozofálni.

Én meg szerettem volna 22 évesen élni. Mindig is szenvedélyes alkat voltam meg romantikus, és egyáltalán nem prűd. Nem okozott gondot a szex, az arról való beszélés, a flörtölés, a kacér kacsintás. Nem éltem vele vissza sohasem, mert szerintem a szex nem eszköz arra, hogy eljussak A-ból B-be. Az hozzá tartozik az életemhez, az egészségemhez.

Mikor arra eszméltem 23 évesen, hogy M-met (aki szintén 23 éves volt) jobban érdekli az új Terry Pratchett-könyv, mint én, bevallom, megcsaltam.

Nem azért, mert szerettem azt a másikat, dehogy. Hiányzott a szex, az összekacsintás, a simogatás, a gőz kieresztése. Elmehettem volna persze futni is helyette.

Később bevallottam ezt M-nek, mert nem bírtam a lelkiismeret-furdalással, meg persze, „ilyet egy tisztességes, diplomás lány nem csinál”. M nem volt dühös, csak annyit mondott: „bízz bennem, boldogok leszünk”.

Még három évig együtt voltunk utána.

Miért?

Nem emlékszem.

Megszokásból? 

Mikor eldöntöttem, hogy szakítok, öt év együttjárás, négy év együttélés, és egy közösen felújított lakás után, nem mertem elmondani otthon. Már egy hete az új albérletemben laktam, amikor felhívtam anyukámat. Aki elhordott mindennek, hogy merek én ilyet csinálni, „olyan vagy, mint apád”. (Hozzáteszem, hogy anyukám egyébként a legjobb anya a földön, csak ez az „olyan vagy, mint apád” attitűd nem fog eltűnni sosem. Elváltak, amikor 15 éves voltam.)

Egyedül voltam kicsit, kifújhattam magam, de jött Gy.

Nagy szerelem, rózsaszín köd, Disney-hercegnős életérzés, meseautó, minden. Csakhogy Gy – most már így visszagondolva – a saját képére akart formálni. „Ne ezt vedd fel, hanem azt, nem elég karcsú a bokád, itt a combod sem jó, ezek a csíkok zavarnak, többet kellene tornáznod, nézd, mint amilyen az én lábam…”

Egy év kellett ahhoz, hogy eltűnjön a rózsaszín köd. Mikor egy nagy veszekedés után kimentem a piacra, vettem egy kiló epret, és a város főterén ücsörögve megettem az egészet egyedül, ott valami megváltozott. 

28 éves voltam. Semmit nem éltem addig. Mindig „jókislány” voltam, kitűnő bizonyítványokkal, szófogadó, alázatos, kötelességtudó. De én nem ilyen vagyok legbelül. Ez ordított bennem.

Gy-t is megcsaltam. Egy buszos kiránduláson volt egy srác, egyidős velem, fekete haj, sötét szemek, borostás arc, feszes fenék. Összejöttünk, összejártunk egy teljes éven keresztül. Neki akkor nem volt párja.

Nem szerettem bele, ő sem belém.

De vele éreztem meg azt, hogy milyen nő vagyok, milyen az igazán jó szex. Nagyon stresszes munkám volt akkor, csoportvezető voltam egy cégnél, rengeteget dolgoztam. Gy későig fent maradt (zenész volt), volt, hogy éjfélkor rá kellett szólnom, hagyjon aludni, ne most gyakoroljon. Én ettől függetlenül ötkor keltem, ő egész nap aludt, hazaérésem után meg árasztotta magából a filozofikusabbnál filozofikusabb gondolatokat.

Meguntam, belefáradtam.

Ott volt az a másik, akivel szeretkeztünk az asztalon, a földön, az ágyon, minden létező helyen, ami csak volt a lakásában. Azt akarta, hogy nekem is jó legyen, hogy én is élvezzem. Néha eszembe jut ma is, és olyankor elmosolyodom.

Rettentően bánnám, ha ezt kihagytam volna az életemből.

Mikor Gy-vel szakítottam, szakítottam mindennel. Két évig éltem egyedül. Volt pár futó kalandom, voltam bulizni, méltón megünnepeltem a 30. születésnapomat. Mindent kipróbáltam, amit ki akartam próbálni. Még elszívtam egy cigit is (soha nem dohányoztam, azóta sem), sőt, volt egy 11 évvel fiatalabb pasim is. Én 31 voltam, ő 19. Nem a családtervezésről szólt az a négy hónap, míg együtt voltunk. Szeretkeztünk az infraszauna zuhanyzójában, az ágyon, az asztalon, mikor éjjeliőr volt, a munkahelyén, ahol csak lehetett. Aztán persze vége lett, hogy is tarthatott volna bárhova is ez a dolog, nem azért voltunk együtt.

31 éves voltam, amikor megismertem Zs-t. (Ő is 31 volt). Beszélgetni kezdtünk, finoman. Ő akkor már évek óta egyedül élt, nem futó kalandot keresett, hanem társat. Akivel lehet együtt nevetni. Akivel el lehet menni kirándulni. Akivel értelmes dolgokról lehet beszélgetni. Addigra sok mindent elolvastam a férfiakról, mert éreztem, hogy mások, mint én, máshogy gondolkodnak, és máshogyan kell feléjük közelíteni. Sokat segített a Pease-házaspár könyve.

Sejtettem, hogy ha tényleg akarok egy társat, akkor nem szabad ugyanazokat a hibákat elkövetnem, mint a családom nőtagjai, vagy, mint én korábban.

Két évig egyedül voltam, tudtam, hogy mit akarok. Zs-vel először elmentünk egy kis kirándulásra, beszélgettünk az életünkről, és egyszer csak összejöttünk. Nem hatalmas szerelemként indult, hanem lassan, finoman. Nem korlátozzuk egymást, nem követelőzünk, egymás társai akarunk lenni, és nem a tulajdona. Zs mellől nem akarok máshova menni. Miért is mennék? Amit ki akartam próbálni, kipróbáltam. Amit meg akartam ismerni, megismertem.

És, hogy miért írtam ezt le mind?

Zs a minap elment négy napra az egyik gimis barátjához, aki külföldön él, de most pár hetet itthon tölt. Csaptak egy négynapos fiúbulit, sörrel, grillezéssel, tűzifa pakolással, úszással. (Igen, a pasiknál a fiúbuliba nem feltétlenül tartoznak bele a csajok, erre már korábban rájöttem.)

Amikor megkérdezte pár nőismerősöm, hogy hol van Zs, és én elmondtam, egytől-egyig ki voltak akadva, és azt kérdezték, hogy mertem elengedni, ők biztosan kiverték volna a balhét.

Mondom, miért? Nem értem, komolyan nem. Azért, mert „mi az, hogy négy napra elmegy, otthagy engem a fél hektáros tanyával egyedül, csak a kutya van meg én, ő pedig bulizik, és biztosan »olyat is« csinál”.

Mondom, milyet?

„Hát, tudod, azt.” Mert együtt kellene mennetek mindenhova.

„Miért” – kérdem én – „te nem mész egyedül sehova, vagy a te párod?”

„Hát, de ő szokott menni horgászni, én egyedül nem szoktam. Nem merek, mert abból csak a balhé van. De amúgy tökéletesen élünk, tudod, minden tökéletes.”

Akkor megvilágosodtam. Hallom nagyanyám. „Az asszony szoknyája mindent eltakar.” „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” Kötelességek. Huszonévesen házasság, kertes ház, kutya, gyerek, öröm, boldogság, mert ezt kívánja a rendszer. Nem vagy boldog benne később? Mert az életedet nem így képzelted? Mert ez így egyébként neked nem is jó?

Én örülök, hogy a mai napig merek ellent mondani, és szemben úszni az árral.

Örülök, hogy meg mertem tenni azokat a dolgokat, amiket meg akartam tenni, és nem foglalkoztam azzal, hogy mit kellene tennem 30 évesen.

Örülök, hogy mire megtaláltam a társam, eljutottam arra az önismereti szintre, hogy tudjam, a „tiszta udvar, rendes ház” nem lehet megmentője egy kapcsolatnak.

A párom szokta mondani, hogy a pasiknak három dolog igazán fontos (csak nem merik kimondani): „cici, popsi, sör”. Meg van egy negyedik is, amivel állítólag én mindig hódítottam. Ez pedig a mosoly. Mert egy őszinte mosoly, egy nevetés sokkal többet ér, mint egy patyolat tiszta lakás, egy békebeli húsleves vagy egy Eszterházy-torta (félreértés ne essék, mind a háromban jeleskedem).

A párom ma reggel hazajött a négynapos fiúbuliból, én rámosolyogtam, megkínáltam reggelivel. Ő megölelt, megfogta a popsim, és annyit mondott: „Végre!”. Szóval, egy üzenetem van: „Kezdjetek el élni!” 

Móni