Ők azok az emberek, akik saját vágyaikat háttérbe szorítva másokért élnek, sohasem elégedettek sorsukkal, nekik MINDIG szörnyű, szenvedésük látványos. Környezetük gyakran érez bűntudatot ennek láttán, hiszen ők azok, akik nem szentelnek elég figyelmet rájuk. Talán az egyik leggyakrabban előforduló szerep/játszma, amivel munkám során találkozom: az áldozat/mártír. Gondolkodásmódjuk, reakcióik mind a maguk, mind a környezetük életét megkeseríti.

Minden embernek vannak szerepei: mások vagyunk a munkahelyen, a barátaink körében, szüleink társaságában. Van egy szereprepertoárunk, aminek általában része a mártír. Ezzel szerintem nincs semmi baj. Néha tényleg igazságtalan az élet, néha meg kell élni, ha fáj valami, ha elbántak velünk. Az vezet tévútra, ha túlzásba visszük, ha tartós szereppé merevedik.

Hogy nő fel egy mártír?

Számos családi dinamikát lehetne leírni, ahol nagy esélye van annak, hogy felcseperedik egy mártír, most csak néhány sémát mutatok be. 

Az első, mikor az anya maga is feláldozza magát vagy az életét: ezt talán nem kell túlmagyarázni, a gyerek egészen egyszerűen megtanulja a mintát. Gyakran azonban olyan a család működése, hogy a gyermek szülei szeretetét, figyelmét csak egy  „jógyerek” szereppel, alkalmazkodással tudja kivívni.

„Akkor szeretlek, akkor vagy elfogadható számomra, ha elég jó vagy, ha úgy viselkedsz, ahogy az nekem megfelel.”

Ez elég egyértelmű üzenet. Vannak gyerekek, akik lázadoznak, és vannak, akik alkalmazkodnak a szabályrendszerhez.

Ezekben a családokban sokszor a szeretetmegvonás a büntetés. Mérgesek rájuk, nem szólnak hozzájuk, ha „túl sok” figyelmet, szeretet követelnek maguknak. Egyszer beszélgettem egy evészavaros lány édesanyjával, ő úgy fogalmazott, hogy „Zsuzsikának már gyerekkorában is betegesen nagy volt a szeretetigénye.” Talán nem nehéz elképzelni, hogy Zsuzsika saját szükségleteit szépen, lassan háttérbe szorította, nem tanulta meg belső jelzéseit felismerni. Ezek a gyerekek szüleikkel azonosulnak, az ő vágyaikat követik. Ez a minta később a saját családjukban is megjelenhet. A másokért való szolgálat, a hasznosság lesz énképük mércéje. Menekülnek saját maguk, a saját sorsuk elől.

Hogy nézhet ki az élet az ő nézőpontjukból?

Soha nem kapnak elég figyelmet, érzelmeik rendkívül ambivalensek a „segíts kérlek”-től a „hagyjál békén”-ig minden egyszerre tud jelen lenni. Nehéz is figyelmet adni nekik, mert gyakran nem tudnak valóban  kapcsolódni. Nehéz, vagy egyenesen lehetetlen velük egy mély, önfeltáró beszélgetés, hiszen rögtön találnak valamit az elmondottakban, ami róluk szól, és ahol megélhetik a meg nem értettséget, az el nem fogadást. Máskor belemerülnek a pesszimizmus sötét és mély tengerébe: „Rajtam úgysem lehet segíteni.”, „Úgyis rosszra fordul minden.”

Vannak a hangos, egyértelmű mártírok, akik nem rejtegetik fájdalmukat. A beszélgető partnernek nincs túl sok gondolkodni valója, egyből elkezdi szörnyen érezni magát. De vannak csendes mártírok is, ők némán, a gesztusaikkal jelzik elégedetlenségüket.

Ők gyakran elképesztő teljesítményt tesznek le a másikért, szinte kérés nélkül, majd ezért cserébe „csak” vágynak dolgokra. És ha nem, hát csendben összekuporodnak a sarokban.

Indulataikat, vágyaikat elfojtják, mérhetetlenül szoronganak, így hosszú távon nem kívánságaikkal, hanem testi betegségeikkel, esetleg depressziójukkal találkozik a környezetük. Nem lennék a helyükben egy percig sem. Tudom, családtagként nagyon nehéz egy mártírral, de néha azért meg lehet őket is érteni.

Általában a nőket azonosítják ezzel a szereppel, és talán hajlamosabbak is rá, de a nők sem így születnek. Sokszor generációkon keresztül az önfeláldozás az egyedüli női szerep. De nem csak a házimunkában lehet önmagunkat háttérbe szorítani: a férfi mártír a sokat dolgozó apa, aki mindent megad családjának, cserébe „csak” azt várja el, hogy otthonába hazaérve végre békén hagyják.

Miért ragadnak bele ebbe a szerepbe emberek?

A környezettel, annak vágyaival való azonosulás kényelmes megoldás. Felmentést ad a saját életük feletti felelősség alól. Másokért élnek, így nem érheti kudarc saját útjukon, nem kell szembenézniük saját árnyoldalukkal, hiszen azt is másokban látják meg. Ők jó emberek. Kétes kényelem ez, a mártíroknak igen nehéz közel engedni magukhoz bárkit, még ha ez is legfőbb vágyuk. Ez a szerep egy páncél köztük és a valódi intimitás között.

Mivel segíteni sem nagyon lehet nekik, így valódi változás csak akkor érhető el, ha valaki rálát a szerepére, és motivált a változásra.

Tényleg jó emberek ők, tényleg nagyon sok mindent megtesznek másoknak. De kik ők, enélkül a szerep nélkül. Ha ezt kitalálják, akár jól is érezhetnék magukat.

A környezet sok szeretettel, elfogadással tud segíteni. Biztosítani kell őket róla, hogy akkor is szerethetők, ha nincs mindennap háromfogásos ebéd. Szeretni kell őket, hiszen valóban jó és önzetlen emberek, csak a saját maguk által felépített betonbunkerükben rémesen magányosak.

Sebők Franciska