–

Egy hatalmas, három láb magas, kettéhasított kúp alakú ásvány van a gőzkamra közepén. Levendula- és pacsuliolaj párolog a forró levegőben, és kékeslilás ezüst a félhomály.

Ez egy gyógyító gőzkamra, azt mondják, ki is van írva a falra. „Amethyst steam room – for recovery”

A pára cseppekbe verődik, lefut a vállamról, végig a karomon, és ha kinyújtom a kezem, pereg tovább a csuklóm irányába, végigszalad a kézháton, majd az ujjaim végéről rugaszkodik a padlóra. Ezzel játszom percekig. Meleg van, és micsoda kiváltság, ma egyedül vagyok idebent.

Kinyújtom a lábam a csempézett padon. Lehajolok a térdemre, jólesik, hogy megfeszül a testemben minden izom, egyenként érzem őket, ha akarom. És gyógyulok itt, tényleg. A térdemben az ízületi gyulladás csillapodott. A jobb mellem alatt az ostoba halcsontos melltartó okozta hámsérülés is, ami évekig fájt, időnként vérzett és viszketett, most begyógyulni látszik. Hátradőlök a falnak, becsukom a szemem. Milyen jól tud esni a csend! Csak lélegzem és lélegzem. Lassan és mélyen.

A David Lloyds klub fogalom itt, Angliában. Közel 150 fitnesz- és wellnesslétesítményük van országszerte, és mind azonos standard szerint épült. Gym, vagyis edzőterem, és tornaórákra alkalmas kisebb termek. Teniszpálya, fedett és kültéri. Peleton biciklis szoba, ahol virtuálisan összekötve a trénerekkel együtt lehet tekerni, valamint kinti és benti medencék, többféle szauna, plusz két darab óriási méretű jakuzzi.

Amikor nagyjából leszoktam a cigiről, tudtam, hogy szükségem lesz majd valamire, amivel levezethetem mindazt a feszültséget, amit az ilyen-olyan stressz generál az idegrendszeremben napról napra. A David Lloyds klubok tagsági díja nem olcsó, és persze csak klubtagságit lehet váltani, napijegy az nincs. Pár évvel ezelőtt már jártam itt a fiammal, és akkor nem is tehettünk mást, csak sajnálkozva legyintettünk a lehetőségre. Idén tavasszal azonban megláttam magam a tükörben, illetve egy tekintetben láttam meg magam egészen tisztán, és rá kellett jönnöm, hogy nem mehet semmi úgy tovább, ahogyan eddig. Valamit tennem kell a hasammal, a bőrömmel, és ahogy az ugandai kolléganőm mondaná, „with my backside”, vagyis a hátsómmal is. Osztottam- szoroztam és meggyőztem magam – ebben amúgy is szuper vagyok –, hogy lesz rá pénz, ha akarom. Mert amit cigire költenék, és amit cipőre, ruhára, meg amúgy sem veszek magamnak soha semmit, blablabla. Így azután a nyár közepe felé azon kaptam magam, hogy lett egy bérletem. Most pedig úgy tűnik, hogy ez nem volt rossz ötlet. Tényleg nem. Kinyitom a szemem, mert kinyílik az ajtó is, egy fiatal srác jön be gőzölögni a lila fénybe. Köszönés gyanánt egymásra mosolygunk, a fiú azután laza tajcsigyakorlatokba kezd a szoba közepén. Csendben kiosonok, magára hagyom, hadd legyen meg neki is ugyanaz a nyugalom, ami nekem volt.

A kórházban a kezdő dokik, akikből négy-hat havonta kapunk újakat, végletesen különböző képességűek

Egyikük sem átlagos figura. Vagy tehetségesek, de nagyon, vagy lehet velük szenvedni hetekig, és akkor sem lesz belőlük olyan orvos, akivel jó lenne együtt dolgozni. Úgy látszik, hogy ezt a felsőbb orvosi vezetés is tudja. Nathan, az ázsiai fiú és Aziza, az arab lány, ők azok, akik az előző turnusból itt maradtak a kórházban. Felajánlottak nekik szakorvosi továbbképzést és pozíciót. Belőlük „registrar” lesz hamarosan. A többiek pedig elmentek háziorvosi képzésre, amit amúgy is akartak.

Augusztusban megjöttek az újak. Hárman vannak. A ragyogó mosolyú Rebecca, aki lelkesen kérdez, de hál’ istennek mindent csak egyszer kell neki elmondani, és a visszafogott, halk szavú, a nyakában rózsafüzérre emlékeztető gyöngyöket viselő Joszi, akinek az apja Krisna-tudatú vallási vezető, bejárta már vele a fél világot, és aki ezért kapásból tudta azt is, hol van Somogyvámos. És velük együtt jött Alison, aki még hónapok múltán is összevissza botorkál az osztályon. Pech, hogy épp vele töltöm a hétvége három éjszakáját.

Hárman ülnek a váróban, orvosra várnak. Alison megérkezik, átnézi a felvételi lapokat. Támaszkodik a pultnak, láthatóan kérdezni akar valamit. Megállok hát mellette.

– Az első hölgy vértesztje mikori? – kérdi.

– Gondolom, pár órás, a sürgősségin vették le.

– És ez a 96-os BhCG szerinted reális érték? Vagy vegyek le egy újabb mintát?

Bujkál bennem a kisördög, hogy visszakérdezzek: Szerinted, doktornő, én vagyok az orvos?, de úgy döntök, hogy nem leszek goromba. Alison már amúgy is nehezen néz a szemembe.

A hölgy tízhetes terhes, két hete vérezgetni kezdett, most már görcsöl is, a mai vérteszt eredménye pedig ez az alacsony terhességi hormon.

–  Én azt hiszem, hogy ezzel a hormonszinttel ez nem lehet más, mint egy spontán vetélés, doktornő – mondom Alisonnak

Ő nem szól semmit, tovább böngészi a papírokat, így otthagyom. A hetes kórteremben van úgyis éppen elég dolgom. Egy 36 hetes kismama fekszik ott, epehólyag-gyulladással, illetve kérdőjeles epeköves rohammal. Emma rengeteget hányt a műszak kezdetén, súlyos fájdalmai voltak, én pedig reméltem, hogy a szülés nem indul be idő előtt. Semmiféle tapasztalatom nincs ugyanis epeköves kismamákkal, így azt sem tudom, hogy egy ilyesfajta roham beindíthatja-e a szülést, vagy csak a rossz megérzéseim miatt tartok ettől. Ezért még kilenc óra felé átmentem az antenatal osztályra, hogy a szülésznők segítségét kérjem.

A szülésznők itt egy külön kaszt. Nem szívesen keverednek velünk, egyszerű nővérekkel, egyáltalán nem segítőkészek, mindig nagyon elfoglaltak. Túlzsúfolt az osztályuk, nem tudják átvenni tőlünk a kisterheseket, még akkor sem, ha a gesztációs kor szerint határesetek volnának és elláthatnák őket. Nem. Sőt. Ha tehetik, akkor inkább ránk lőcsölik a bonyolultabb eseteket, és lepasszolják nekünk mindazokat a kismamákat, akik nem szorosan a szüléshez kötődő panaszokkal jönnek, hanem más jellegű, sebészeti vagy belgyógyászati problémákkal, mint például most Emma is.

A szülésznők a súlyos diabéteszes kismamákat sem vállalják, mert nem értenek túl jól az inzulin adagolásához – ez bármilyen furcsa, de így van. Nemegyszer hívtak már át bennünket, nővéreket, inzulinos pumpát beállítani, de EKG-t készíteni is. – A szülésznők ahhoz értenek, hogyan kell szülést levezetni és magzati életjeleket figyelni. És egyetlen szakmai dologgal tudnak többet, mint egy nővér: varrhatnak sebet, itt van rá jogosultságuk is. Erre olyan büszkék? Hát jó, akkor legyen így.

Kissé lapos kúszásban mentem át hozzájuk ma is, mert nem szeretem őket megkérni semmiféle szívességre a viselkedésük miatt.

De most szerencsém volt. A korombeli bába megértőnek bizonyult, azonnal tolta át a CTG-t az osztályra, és külön könyörgés nélkül lefuttatott egy félórás vizsgálatot, ami a magzati életjelenségeket és a méh tevékenységét hivatott elemezni. Megnyugtatóan mosolygott azután: semmi jele annak, hogy a fiatal asszony ma éjjel szülni készülne. Így én beadtam az intravénás antibiotikumot, a leendő apa pedig békés hangulatban készült hazamenni, nagyobb bizalommal hagyta ránk a várandós feleségét.

Érdekes pár ők, Emma és a férje. Mindketten magasak, Emma arányos és szép arcú, de rettentően túlsúlyos, és nem csak a terhesség miatt. A társa pedig egy kisportolt, modellalkatú férfi, akire a „handsome” jelző is meglehetősen kevés volna, egy újkori Adonisz inkább. És Bill láthatóan atomszerelmes a feleségébe. Az asszony minden mozdulatát követi, öleli a vállát, tartja a papír vesetálat, miközben a felesége öklendezik, simogatja a homlokát a hideg borogatással, azután pedig kortyonként itatja, suttogva duruzsol neki, biztatja, vigasztalja. Sőt. Egyszer még azt is észrevettem, hogy amikor Emma végre elszunyókált egy kicsit, Bill lopva és mosolyogva egy képet készített róla a telefonjával. Mielőtt a felvétel elkészült volna, a férfi olyan tekintettel figyelte a feleségét, amit még a romantikus filmekben is ritkán látni. Meg is álltam gyógyszerosztás közben, egyszerűen belefeledkeztem a pillanatba. Bill azután megkérdezte, hogy mikor jöhet reggel legkorábban, és elhagyta az osztályt. Hosszan néztem utána, és hogy őrizzem az álmokat, csendesen leoltottam a kórteremben a villanyt.

Emma hajnalra azután egészen kipihente magát

Az intravénás hányinger-csillapítók és a sóoldat sokat segítettek, és a fiatal nő jólesően, szorosan átölelve a V alakú kismamapárnát mélyen, mozdulatlanul aludt pár órát. Miközben bekötöttem egy újabb adag infúziót és lassan adagoltam a Co-amoxiclav injekciót, láttam, hogy mosolyogva figyeli az arcom. Ez a mosoly felbátorított arra, hogy beszélni kezdjek hozzá, és megkérdezzem óvatosan azt is, amire kíváncsi vagyok.

– A férje igazán olyan gondos ember, látszik, hogy nagyon várja ezt a babát, biztosan jó apa lesz! – kezdem óvatosan, amire még szélesebb, kicsit pirulós mosoly érkezik válaszul.

– Jaj, hát tudom, Bill a legjobb, ami történt velem egész életemben! Nem is lehetne senki nála jobb!

Emma azután elmesélte, hogy egy egyetemi csoportban ismerkedtek meg, és már jó néhány éve együtt vannak, mert hamar rájöttek, hogy mindenben olyan hasonlóan gondolkoznak, mintha csak ikrek lennének. Később aztán egy kirándulás alkalmával jöttek össze, mert mindketten nagyon szeretnek túrázni. Hát, most kéne egy pókerarc, de villámgyorsan, én pedig erre gondolok, mert elég nehéz elképzelnem, ahogy Emma hegyet mászik és hasonlók. De hála istennek ő akkor nem figyelt, lehajtott fejjel éppen sóhajtott egy nagyot:

– Persze akkoriban nem így néztem ki! Le kell fogynom, amint megszületik a baba, valahogy vissza kell nyernem a régi önmagamat! Azt az önmagamat, „that myself”, akit Bill megszeretett – mondja. 

Megnyugtattam, hogy a férje még most is ugyanúgy szereti, mint a kezdet kezdetén, sőt talán még annál is jobban. Elmeséltem neki a fényképezős történetet is. Emma arca erre egészen felderült.

A reggel jól kezdődött, és ez néha bőven elég

De azért fáradt voltam nagyon, a harmadik éjszaka után mindig rettenetesen kizsigereltnek érzem magam, így elhatároztam, hogy este elmegyek úszni.

A steam roomból a medencébe indulok, és leúszom kényelmesen azt a nem egészen ezer métert, amit 45 perc alatt meg tudok tenni. Meditatív jellegű mozgás, nem éppen gyors, de arra jó, amire nekem kell. Utána a Himalája sókristály falú szaunába vetem be magam, ahol mindig élénk társadalmi élet folyik. Fiatal, tetkós srácok ülnek odabent, a legújabb BMW extráit vitatják meg. Nincs semmi új a nap alatt. A BMW-t itt egyébként nemes egyszerűséggel úgy mondják, hogy bíemdaböljú, amely kifejezés hallatán nekem mindig vigyorognom kell. Bizonyos dolgokban még mindig nagyon infantilis vagyok. De mit csináljak? Viccesen hangzik. Vicces az is, hogy az emberek mennyire hasonlók tudnak lenni, bárhol a világban. Zavarba ejtően egyformák.

A srácok azután kivonulnak, és helyettük egy másik társaság jelenik meg.

Két férfi és egy nő, akik eleinte csendben, békésen szuszognak, de azután a magasabb fekete férfi beszélni kezd. A monológjából hamarosan kiderül, hogy egy coach lehet – vagyis életvezetési tanácsadó. Egyből fel is vet egy kérdést, amit a mai óráján az egyik kliense nem tudott megválaszolni, és ő most arra kíváncsi, hogy a barátainak ez a feladat könnyebben menne-e. A kérdés pedig a következő: Mi a siker és mitől függ?

Élénk párbeszéd kezdődik, szinte vita alakul ki, amit élvezettel hallgatok, és amikor nagyon udvariasan megkérdezik, hogy nem zavarnak-e, lelkesen rázom a fejem, dehogy, ez a téma engem is nagyon érdekel! Ezen felnevetnek, jókedvűen folytatják. De nem jutnak túl messzire. Annyit sikerül megállapítaniuk, hogy a sikerhez akarat kell. Drive. Az akaratot pedig a tapasztalatok adják, a negatívak vagy, ritkábban, a pozitívak.

A siker kulcsa tehát a sok felgyülemlett negatív tapasztalat lenne? Az abból fakadó csak azért is? A rossz élményekből és a frusztrációból eredő dafke ereje? Nem hiszek ebben, és szívesen cáfolnám az egész teóriát, mert eszembe jut a legkedvesebb költőm és az ő élete is, de sajnos a társaság kimegy a szaunából és így magamra maradok a gondolataimmal.

Már én is nehezen bírom a meleget, de nem adom fel, megvárom, míg izzadni kezdek. A gőzkamrával ellentétben a szaunában éppen az a legjobb érzés, hogy nem a külső levegő lecsapódó páracseppjei futnak, görögnek lefelé az ember bőrén, hanem a test határain áttörő, és a bőr felszínén kicsapódó felesleges folyadék. A verejtékcseppek csiklandozva szaladnak elő a hajam alól, peregnek le a tarkómon, el a lapockám mellett, és futnak lefelé.

Bárcsak a felesleges gondolataimtól, az aggodalomtól, a félelemtől és a haragtól is ilyen egyszerűen tudnék megszabadulni! Felhevülve, csendes kitartással és ártalmatlan egyszerűséggel…

Felállok a padról, odalépek a szauna kályhájához. Nem mintha nem lenne épp elég melegem, hanem mert tudom, hogy mára ez az utolsó kör, és igyekszem a legforróbb hőmérsékletre fűteni magam, mielőtt belemerülök a 12 fokos, aprócska csobbanómedencébe. Ahol addig maradok majd, míg össze nem húzódik bennem egészen pirinyóra minden, el nem szédülök és zsibbadni nem kezd a lábam és a kezem. A tenyerem a forró kövek fölé tartom, a csípőm nekifeszül a kályha körbedeszkázott oldalának. Ekkor látom meg a szemem sarkából a férfit, aki odakint, az üvegfalon túl áll, és engem figyel. Befelé készül, körbenéz, és amikor látja, hogy egyedül vagyok, elmosolyodik.

– Jó estét, mit főz? Vagy éppen süt valamit? – így nyit be az ajtón, ezzel a mondattal, és a vicc annyira esetlen, hogy muszáj rajta vigyorogni, ha másért nem, hát kínomban.

Magas a férfi, talán még magasabb is, mint az a férfi, akire emlékeztet. Nálam idősebb lehet, őszes a haja, archaikus, szép arcéle van és ragyog a tekintete. Hülyén mosolygok, nem válaszolok semmit, így hát folytatja.

– Csak azért jöttem be ugyanis, mert láttam, hogy sütöget valamit, én pedig eléggé megéheztem. Egyébként már hazafelé készülődtem.

Most ez komoly?, ez a mondat jut eszembe, és jó szokásom szerint, ami eszembe jut, azt, ha nem figyelek, sikerül azonnal ki is mondanom.

– Seriously?

– Gondolja, hogy viccelek? Úgy nézek ki, mint aki viccelni szokott? Különben is, öreg este van… Ilyenkor már nem viccel az ember.

Ezt mondja a férfi, aki nagyon hasonlít valakire, igazából minél tovább figyelem, annál jobban hasonlít, és az utolsó mondatot ott hagyja a levegőben. A tekintetével végigmér, az arcomat figyeli. A szeme fürkésző, akár a röntgensugarak, és biztos vagyok benne, hogy többet lát belőlem, mint amit mutatni szeretnék neki. Egyetlen pillanatra elhallgat, de ez a pillanat, úgy tűnik, mindenre elég. Elmosolyodik újra.

Azután teljesen konvencionális módon és ritmusban folytatja a beszélgetést. Mióta járok ide? Jól érzem-e itt magam? Honnan jöttem, mióta élek itt? Megszoktam-e már a hűvös időt és a furcsa humort? Felnevetek a kérdésen, és látszik, hogy ez jólesik neki. Azután megriadok. Veszélyes ez a férfi, hirtelen válik túl közelivé, pedig ami általában fontos, az nem is kerül szóba. Nem esik szó sem munkáról, sem családról, egyikünkéről sem. De beszélünk gyerekkorról, emlékekről, például arról, hogy ő hogyan lett ilyen magas és én vajon miért vagyok alacsony. Miért jó mégis mindez éppen úgy, ahogy van. Veszélyes ez a férfi, és törékeny a helyzet, mert ijesztő, hogy ő úgy tesz, mintha tényleg érdekelné, hogy érzem magam. Itt és egyáltalán.

– Nagyon meleg van, azt hiszem, most már mennem kell –  mondom csendesen, udvariasan, és kifelé indulok. Pont jól vagyok, éppen elég jól, és késő van már bármiféle ismerkedésbe kezdeni. Előzékenyen kinyitja előttem az ajtót, és ő is kifelé indul.

– It was nice to meet you! Örülök, hogy megismertem – mondja és a kezét nyújtja.

– Nice to meet you too.

– See you soon! A mielőbbi viszontlátásra!

– Yes, maybe… – felelem és búcsút intek, mielőtt végleg hátat fordítanék.

Alig várom, hogy a csobbanóhoz érjek, mégsem megyek gyorsan. Nem nézek vissza. Lassan ereszkedem bele a jéghideg vízbe. Számolok, hosszasan. Míg át nem hűl bennem minden, a múlt és vele együtt az összes fájdalmas emlék. Míg egészen picire össze nem zsugorodnak a dolgok. A harag olyan apróvá lesz, szinte észrevehetetlenné. A keserűség pedig csak pára volt, el is illan, messzire. Nem baj, már nem baj semmi. Minden rendben van, és ezt minden porcikám tudja, érzi. Emma jut eszembe, és Billy. Jó, hogy látok gyönyörű kapcsolatokat, igazinak tűnő szerelmeket. Így legalább hihetem, hogy vannak. Léteznek. És nem is ritkák. Ha őszinte vagyok magamhoz, tudom, hogy erre kell figyelnem, és csak erre. Az ametiszt kékeslila fényében tudom azt is, hogy képes leszek rá. Így indulok haza.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Andras Vas