wmn - aperol

Édes élet szuvenírként

Jó pár évvel ezelőtt, amikor Rómába látogattam, annyira megfogott az ottani élet, hogy elhatároztam, ezentúl minden külföldi városból tárgyak helyett inkább valami szokást próbálok meg hazahozni, és beépíteni az itthoni hétköznapjaimba. Olaszországból rendkívül mohón egyből vagy hat dolgot csipegettem fel. Nagyon megtetszett például, hogy mindenki nagyon ad magára, gyönyörűen beszárított frizurájú, színes inges, negyven pluszos nők és hátranyalt hajú, öltönyös urak mászkáltak az utcákon, és szemmel láthatólag remekül érezték magukat a bőrükben.

Nem láttam lepukkant, megkeseredett alakokat vagy elhanyagolt,  minden-mindegy alapon öltözködő idősebb embereket. Az is rettentő vonzó volt, ahogy az emberek kiültek kávézgatni valahová. Nem gyorsan bedöntötték a feketét és rohantak a dolguk után, hanem megadták a módját, beszélgettek, vitatkoztak, eszmét cseréltek, azaz: élénk társadalmi életet éltek napi szinten. Este ugyancsak tele voltak a bárok, éttermek teraszai, és hiába volt hétköznap, azaz másnap suli, ovi, a gyerekek ugyanúgy ott ültek a szülőkkel, ki belefolyva a diskurzusba, ki meg bágyadtan kornyadozva a székén.

Elképesztően felszabadító lehet a tudat, hogy egy ilyen szoros, élénk családi és baráti háló vesz körül, akikkel megoszthatod búdat, bajodat, örömödet és minden apró-cseprő dolgot.

Mindamellett tényleg nem is kell ennél több ahhoz, hogy hosszú egészséges életed legyen, ahogy azt egy Stewart Wolf nevezetű, amerikai belgyógyász is megállapította – ráadásul egy tökéletes véletlennek köszönhetően.

A Roseto-rejtély

Malcolm Gladwell Kivételesek című könyvében számol be a rosetoi csodáról. Történt ugyanis, hogy az olasz Roseto faluból, a nyomor elől a XIX. század legvégén több mint ezer lakos vándorolt ki Amerikába a szebb jövő reményében. Nagy részük végül megtelepedett egy kis faluban, amit – mi másnak is kereszteltek volna el, mint az óhazai otthonuknak, Rosetónak. Így éldegélt ott a sok immár amerikaivá vált olasz, és a világ rájuk sem hederített volna, ha 1950-ben arrafelé nem látogat a már említett Wolf doktor előadást tartani. A belgyógyász dolga végeztével beült egy sörre a helyi körzeti orvossal, aki elmesélte neki, milyen érdekes dolgot figyelt meg 17 éves praxisa során: nem találkozott még egyetlen olyan rosetóival sem, akinek szívpanaszai lettek volna. Wolf kíváncsiságát nagyon felcsigázta ez a furcsa jelenség, úgyhogy a kollégái segítségével együtt a nyomába eredt a rejtélynek. Kikértek minden fellelhető orvosi kórtörténetet, halotti bizonyítványt és egészségügyi adatot, és láss csodát!

Kiderült, hogy Roseto lakosai egész egyszerűen az öregségbe halnak bele, és nem civilizációs betegségekbe, mint másutt. Mi lehet ennek az oka?

Először az étrendjükre gyanakodtak: biztos a mediterrán diéta a hosszú élet titka. Ám kiderült, ezek az olaszok már teljesen amerikaiak, dohányoznak, disznózsírral sütnek, édességet zabálnak nyakra-főre és a pizzájuk tésztája is kenyérszerűen vastag.

Akkor talán a gének tehetnek a kicsattanó egészségről? A máshová származott, szórványosan élő olaszországi Roseto-felmenőkkel bírókra azonban nem volt jellemző ez a fittség. Ugyanígy kiesett a lankás táj generálta sportos életvitel, mint opció, a környező német és angol származású községek 65 év feletti férfiai háromszor sűrűbben hullottak el szívpanaszok miatt.

Szerencsére, mielőtt megjelent volna Pataki Attila, hogy a földönkívülieket citálja elő a probléma megoldására, Wolfnak és csapatának szépen lassan leesett a tantusz.

Ahogy a városka utcáin sétálgattak a kutatásaik során, feltűnt nekik, hogy az emberek milyen szívesen összejárnak, hogy meg-megállnak az utcákon beszélgetni, szomszédolnak, közösen főzőcskéznek.

„A rosetóiak sikerrel telepítették át a délolasz paesani – kultúrát Észak-Pennsylvaniába, és olyan erős, védelmező és megtartó közösséget hoztak létre, amely megóvta őket a modern világot fenyegető problémáktól. A rosetóiak azért voltak egészségesek, mert onnan származtak, ahonnan , és mert abban a kicsike hegyvidéki városkában olyan világot teremtettek maguknak, amilyet.” – vonja le a végső konklúziót Wolffal együtt Gladwell is.

Olasz életérzés, WMN-kiadás

Mi sem akartunk lemaradni a hosszú, boldog életről, úgyhogy elhatároztuk, megünnepeljük az irodában, hogy szép az élet, véget ért az iskola, kezdődik a vakáció, kivételesen jó közösségben dolgozhatunk nap mint nap, meg úgy egyáltalán:

egy olyan fesztelen, csevegős légkör uralkodik az irodában, amihez már tényleg nem kell sok, hogy tökéletes legyen… talán csak egy kis olasz pasta meg egy kevéske Aperol.

Az Aperol Spritz részt Szentesi kolléga vállalta magára, aki ex-pultosként nagyon érti a keverés csínját-bínját. De ellestem tőle a medzsiket, úgyhogy mondom is: keverj össze egy kis Aperolt proseccoval, dobj bele pár jégkockát és narancskarikát, aztán dőlj hátra, és élvezd az életet.

Az Alfredo tésztához először is felforraltam egy nagy lábos vizet, a szósznak ugyanis bőven elég nekiállni az utolsó pillanatban. Amíg felforrt, felaprítottam egy  dundi csokor petrezselymet. Amikor bekerült a linguine tészta a vízbe (De amúgy tagliatellével is pompás) megolvasztottam egy serpenyőben 150 gramm vajat, aztán összefőztem egy nagy doboz tejszínnel. Amikor szépen besűrűsödött a mártás, beleszórtam 25 dkg reszelt parmezán sajtot, majd egy perc rotyogtatás után elzártam alatta a gázt és belekevertem a petrezselymet, majd a leszűrt tésztát.

És bár azzal kezdtem, hogy a hosszú, boldog, egészséges élet titka a közös étkezés és a nagy csapatos beszélgetések, aznap a WMN-irodában teljes tíz percig néma csend volt, csak az elégedett csámcsogásokat lehetett hallani.

Tegyél te is az egészségedért – légy boldog, és egyél, igyál finomakat!

Fiala Borcsa

Képek: Kerepeczki Anna/WMN