Számomra az apák napja a vitatott sorsú ünnepek egyike itthon, kábé a Halloween és Valentin-nap sorban – az utolsó helyen áll. Mi sem jellemzi jobban, hogy míg a másik kettő létjogosultságát legalább (és leginkább) a kereskedők erőltették bele a köztudatba egy kis extra forgalomért, az apák napját igazából senki sem tolja, még ők sem. Ez az ünnep kicsit olyan, mint a nyakkendő a nyári esküvőkön. Mind érezzük valahol, hogy illene, lenne neki helye, de meggyőzzük magunkat, hogy felesleges, kényelmetlen túlzás, így valójában egyikünk sem viseli, mert annyira mégsem fontos.

Ez az írás hangsúlyosan nem szeretne egy klasszikus férfi nyafogás lenni (ezen a ponton ismerjük el, hogy ez egy létező jelenség) arról, hogy bezzeg megérdemelnénk egy apanapot. Inkább azt próbálom meg végiggondolni, amiről az apák kapcsán igen kevés szó esik. A gyerektéma ráadásul hagyományosan a nők felségterülete, amiben van is ráció, mérhetetlen nagy is rajtuk a nyomás, és a legkevésbé sem szeretném azt üzenni, hogy „cöccö, azért van bajunk nekünk is, kedves hölgyeim”. Sőt, mielőtt félreérthető lenne, sietek leszögezni, hogy sem a rivalizálás, sem semmiféle összehasonlítás, pláne a sorrend felállítása nem célom, épp ellenkezőleg.

Vegyük azt a teljesen valóságos és maximálisan igazságtalan magyar gyakorlatot példának, hogy a nők jelentős részének sajnos tényleg választani kell a gyerek és a karrier között – legalább valamilyen szinten.

Szomorú tény, de a legtöbb nő számára vagy egyáltalán nem, vagy szinte soha nem rakható össze ugyanolyan szakmai pálya gyerekekkel, mint előttük.

Azaz, a munkához való viszony sérül, romlik, nagyon-nagyon kevés kivétellel.

És mi van az apákkal? A nagyon szomorú hírem az, hogy nekik sincs választásuk. Ők sem ússzák meg sérülő, romló viszony nélkül a gyerekvállalást. Csak ők a munka és karrier helyett a gyerekről, a gyerekkel töltött időről, a gyerekkel kialakuló kapcsolat minőségéről kénytelenek részben lemondani. Ugyanis – ahogy a nőket sztereotip módon beskatulyázzuk ebben a szituációban („ne magyarázzon már a karrierjéről, az a dolga, hogy a gyerekkel legyen, különben minek szülte” – ugye, ismerős?), ugyanígy a férfiakat is hasonló dobozba zárjuk: „Ne magyarázzon már, hogy a gyerekkel akar többet lenni, az a dolga, hogy dolgozzon, különben minek csinált gyereket, hogy fogja eltartani?” A férfiról, az apáról automatikusan az a percepciónk, hogy neki elég esténként a fürdetés előtt egy-másfél óra a gyerekkel, úgyis fáradt, aztán a gyerek végre alszik, apa még örül is, „nincs gyereksírás, kakis pelus, megy a meccs, jól mondom”?

Én most kivételesen azok helyett az apák helyett írok, akiket szétfeszít a tehetetlenség, hogy lemaradnak a gyerekükről. Hogy sms-ben kapnak egy fotót, amikor először hasra fordul. Egy kis videót az irodai mailboxba, hogy felült, mászik, felállt, megszólalt. Az apák kétségtelenül nem igazán szenvednek hátrányt a munkahelyen a gyerek miatt. Többek között azért, mert le se szarja senki, hogy van gyereked. Vagy azt, hogy beteg. Vagy csak hiányzik neked. Hogy a feleséged kimerült, és speciel leváltanád otthon. Vagy csak vele is töltenél némi minőségi időt.

Ha felmerül, hogy az apákat ennél esetleg jobban érdekelheti a saját gyerekük, akkor ugyanazok a megjegyzések jönnek pepitában, mint a nőknek, akik viszont dolgozni mennének vissza.

A csajok megkapják, hogy „leszarod a gyereked”, „karrierista vagy”, „milyen anya az ilyen”. Az apák pedig, hogyha mennének a gyerekhez, akkor jön az, hogy „nem érdekel már a meló?”, „lelépett az asszony?”, „meghülyültél?”, „papucs vagy?”

Rólunk valahogy mindenki feltételezi, sőt elvárja, hogy ezt a nyomást mi bírjuk. Egy néhány hetes gyerek anyját mindenki együttérzéssel hívja fel, hogy „nem alszol, mi?” „tejgyár vagy, mi?”. És igazuk van, tényleg kőkemény, embertelen meló, amit a szoptatós anyák csinálnak. És képzeljük el a mellettük szintén éjjel gyakran felkelő, hajnalban gyereket ringató, anyát tehermentesíteni próbáló apukákat, akik viszont reggel kilenckor ott pusztulnak el az irodában – a hetedik kávé után – kipeckelt szemekkel, zsibbadt aggyal. „Miért nem alszod ki magad? Tudod, hogy koncentrálnod kell, ugye? Tenderleadás van. Igazgatósági van. Jönnek a tulajdonosok, beszámoló lesz. Meeting lesz. Bent tudsz maradni tovább? Szombaton számíthatok rád? Tudom, hogy a gyerek, de muszáj.” Sajnos ismerős, ugye?

És később sincs másképp. Statisztikailag az apák kevesebb mint tíz százaléka lesz ott a gyerek oltásainál, az első óvodai napon, a beszoktatós iskolai hét annyira fontos pillanataiban, nem lesz ott az iskolai fellépések felén sem, a szülői értekezletekről nem is szólva. Annyira leszoktatott minket erről az élet, hogy – ezt a listát látva – a legtöbben azt fogják kérdezni: „és ezzel mi a gond?”.

Tudom, hogy kisebbségben vannak azok az apák, akik egyenlő súlyú partnerük szeretnének lenni a feleségükkel a gyereknevelésben. Tudom, hogy a legtöbben átengedik a terepet. De azt is tudom, hogy akik viszont őszintén szeretnének több kakás pelust cserélni, babakocsit tologatni, a gyerek edzésére járni, látni az arcát élőben, több szerepet kapni az első tíz évükből, azoknak mocskos nehéz dolguk van.

És – bár minden apát megillet a tisztelet – én elsősorban ezt a kisebbséget szeretném üdvözölni apák napján. Mert őket elhanyagoljuk manapság, pedig az ellenkezőjét érdemelnék. Ez a virtuális pacsi legyen ma az övék. Nem sok, de ők beérik kevéssel.

 

Doffek Gábor

Ha tetszett ez az írás, olvass bele szerzőnk blogjába is itt: Frontember megmondja