„Nem fogok soha sört inni, mert anya sokat sír, ha erről beszél” – Vendégposzt

–

Egy órája mehetett el papa. Ez nem biztos, mert még nem ismerem az órát. Azt tudom, hogy a nagymutató jelzi a perceket, a kicsi meg a másodperceket. Na, most belezavarodtam. De egy óra már biztosan eltelt. Megkérdezte, hogy nem szeretnék-e gesztenyepürét enni, olyat régen csináltunk. Mondtam, hogy de. Arról hallgattam, hogy erre a közös gesztenyepüré-evésre nem emlékszem.

Hatéves vagyok, nem sok minden történt velem, de azokból is kevés dolog maradt meg. „Játsszál addig, mindjárt jövök, itt van a sarkon a bolt.” Kinézek az ablakon, megjegyzem a sarkot, amit mutatott, közben nagyon izgulok, mert nem hagytak még egyedül sosem. Alig várom, hogy egyedül legyek a házban. Papa már nagylánynak gondol, és ez büszkeséggel töltött el.

Először vicces ez az egész, és eljátszom, hogy őrzöm a házat, aztán azt, hogy az enyém a ház, de mindkettőt hamar megunom. Játékot nem hoztam magammal, csak egy rajztáblát, de azon addig rajzolgattunk, amíg papa is itt volt. Aztán papa benyúlt a hűtőbe, és elővette az innivalóját. Sör.

Onnan tudom, hogy anya mindig elmondta, hogy sosem ihatok majd. Mert benne van a véremben. Nagyon megijedtem, mert a suliban megkérdeztem, és senki másnak nem volt a vérében sör.

Aztán arra jutottam, hogy ez biztos olyan, mint a királyoknál a kék vér. Nálunk sörvér van. De azért nem fogok sosem sört inni, mert anya sokat sír, ha erről beszél.

Ülök a belesüppedős fotelben, szemezek a sötét tévével. Megpróbálom bekapcsolni, de nem történik semmi. Odakúszok az ablakhoz, vigyázok, hogy a fejem búbja se látszódjon ki. Nem szabad lebuknom. Fontos küldetésem van. Papának kell bizonyítanom. Nem sokat tudunk találkozni, havonta egyszer áthoznak anyáék. Ha jól viselkedem, akkor biztosan többet lehetek itt. Szeretem a lakását. Kicsi, de jól el lehet bújni benne.

Egyszer bújócskáztunk. Bent guggoltam a szekrényben, nem talált meg órákig. Mikor előjöttem, a pamlagon feküdt. Megharagudhatott rám, mert utána ki sem fordult a fal felől. Ha hozzászóltam, dünnyögött valamit, de sajnos azt meg nem értettem. Addig sírtam, amíg értem nem jöttek a szüleim. Papa utána sem kelt fel, gondoltam, meghalt a nagy aggodalomban, hogy hol lehetek. Ez egy hónapja volt. Eléggé örültem neki, amikor kiderült, hogy él és virul.

Anya azt mondta, hogy inkább vegetál és agonizál. De én ezt sem értettem. De azért nevettem velük.

Nézem a boltot a sarkon, de nincs mozgás. Ha most nálam lenne a távcsövem, akkor bekukucskálhatnék a boltba. A fenébe, hogy nem gondoltam erre. Legközelebb magammal hozom. Közben mintha sötétedne. Vagy csak képzelem? Nem, nem szabad meghátrálnom. Fontos küldetésem van.

Fázom. Becsuknám az ablakot, de nem tudom, hogy kell. Nálunk bukós van, ez meg fából van, ha hozzáérek a kerethez, leesik róla a festék. Visszamászom az asztalhoz, felemelem a telefont, elkezdem tárcsázni apa számát, aztán lecsapom. Még innen odalesek a bolthoz, mást se látok kijönni. Várok egy kicsit. Felemelem újra, kicsöng, lecsapom.

Megborzongok, befúj a szél. Felemelem a kagylót, tárcsázok. Ahogy apa beleszól, elsírom magam. Nem azért, mert fázom vagy félek, hanem azért, mert elbuktam a küldetést. Ha apa ideér, megkérem, hogy ne mondjuk el papának, hogy felhívtam. Ülök még egy darabig, mikor kezdeném unni a csöndet, befut papa. Zörög a zacskó a kezében, kérdezem, hogy hol a püré. Néz rám csodálkozva, kapcsol az agya, „nem volt a boltban”, mondja. Kipakolja az asztalra a söröket, közben megérkezik apa, üvöltve ront be, papa ül a sarokban, mint egy gyerek, csöndesen hallgatja a szidalmakat. Kibont egy sört, szomorúan rám néz.

Elbukta a küldetést.

Tóth Vivien

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Reptile8488,  Verity E. Milligan