Idealistább, fiatalabb koromban a nagy Ő-t kerestem folyton. Egy klasszikus barátra vágytam, randikkal, romantikával, „kapcsolatban” státusszal a Facebookon. Ez a cél életemben egyszer jött össze, egy nagyon rendes magyar fiúval, nagyjából három és fél évre. Az volt az egyetlen magyar „sikersztorim”.

Az utóbbi években aztán bonyolódtam én is, az életem is, már nem vágyom speciális megnevezésekre, és Facebook- státuszokra. Csak emberi kapcsolatra, amely előrevisz, amelyben fejlődöm, bármilyen tekintetben.

Pár hónapja történt, hogy egy budapesti bárban múlattam az időt egy inkább hangos asztaltársaságban, kacagva-sztorizva, amikor észrevettem, hogy egy szomszédos asztalnál ülő fiú igyekszik felvenni a szemkontaktust. „Mmm, nem is rossz” – gondoltam, majd én is visszapillantgattam rá, sokatmondóan mosolyogva. Menni készültünk, amikor ezt konstatálva az illető integetett. Artikulálta, hogy „akkor majd máskor”. Végül mégis felállt a haverjaitól, és odajött a társaságomhoz. Bemutatkozott, a nevét persze azóta rég elfelejtettem, és váltottunk pár szót. Már úton a másik helyre gondoltam egyet, és életemben először felfirkantottam az elérhetőségem egy papírcetlire, aztán visszavittem neki.

Természetesen a srác sosem jelentkezett. Akár rém cikisnek is érezhetném a sztorit, de egyáltalán nem érzem, egy vadidegen nevetett egyet rajtam a barátaival, majd kivágta a kukába a galacsint, ennél sokkal rosszabb nem történhetett. Viszont elgondolkodtam, hogy mégis, mire volt akkor jó az egész alakítása? Elég volt a tudat, „jessz, bejövök a csajnak”? Vagy ilyenkor ez egy játék a haverokkal, ki tudja több csajjal bekapatni a csalit?

Azt mára talán tudjátok rólam, hogy nagyon sokat utazom… és most nem azért írok, hogy elmondjam: külföldön bezzeg jobb a helyzet. Mindenhol nehéz ismerkedni. De nekem egyelőre valamiért máshol, az országhatáron kívül jobban megy.

Viszont magyar vagyok, imádom ezt a nyelvet, sok izgalmas, szuper pasit ismerek itthon, szóval úgy szeretném, ha itthon is menne!

Még csak azt sem gondolom, hogy minden pasi disznó. Sőt. Tisztelem és szeretem a férfiakat, és értékelem a társaságukat is. De egyszerűen nem tudom megfejteni, mit akarnak.

Több ismerősöm mondta, hogy bejön(ne) nekik, ha a lány kezdeményezne. Úgyhogy kezdeményeztem, mosolyogtam, beszélgetést indítottam… és folyton lepattantam. „Bocs, nekem beszélsz? Nem érek rá. Bocs, nem jönnek be a kövérek.” Szóval elhatároztam, hogy inkább megvárom az első felém érkező, bátorító jelet. Aztán jött a cetlis fiú, aki úgy tűnt, mint aki nem hányja el magát, ha rám néz (de szóljatok, ha félreértelmeztem), mégsem akart semmit.

Jó, hát, van ilyen, az emberek meggondolják magukat. De most akkor mit is akarnak tulajdonképpen? Természetesen a Tinderen is próbálkoztam, zéró sikerrel, pedig tesztelem a szövegeket is, amiket kiírok. Mikor telepítettem az appot, azt hittem, tudom, mit akarnak rajta a férfiak, viszont egyik se szeretne soha találkozni velem, szóval már ebben sem vagyok biztos. A rám írók nagy része nem közöl sokkal többet annál, hogy „csá, dugunk?”. Gonosz vagyok persze, vannak variációk. „Jó nagy a csöcsöd, igazi? Őszinte leszek, csak szexelni akarok, mondjuk, ma este? Helló.” (És többé nincs válasz.)

De a tindertémába most ne is menjünk bele. Bevallom, ott én sem vagyok egy szent, el-eltűnögetek, na meg „uhh” vagy „jááj” hangokat adva húzok balra egy másodperc alatt akár jó arcnak tűnő embereket is, egyfotóról ítélkezve, amiért biztosan a pokolra jutok.

Úgyhogy néha jobb híján csak mosolygok és várok, hogy majd lesz valami, és odajönnek, ha tetszem. De általában nem jönnek. Vagy vulgárisak. Ez egyébként óriási különbség itthon a külföldi tapasztalataimhoz képest. Meglep, hogy az indokolatlan, direkt beszólásokat sokan egyszerű őszinteségnek gondolják.

A „hellócsakdugniakarok” nekem nem az őszinteségről szól, hanem egyszerűen vulgáris, ami el is veszi rögtön a kedvem a továbbiaktól.

Számomra egy ideális ismerkedési esetben a szex szó és szinonimái nem kerülnek elő legalább addig, amíg meg nem történt az aktus. Nem kell túl sok ujj ahhoz, hogy megmutassam, itthon hányszor volt ideális az eset.

Azt is mondták a férfi barátaim, hogy nagyjából minden pasi egyfajta „barátság extrákkal” felállásra vágyik. Semmi drámázás, csak lógni, ellenni, és ha úgy van, kiélvezni pár intim pillanatot. Volt, hogy azt gondoltam: na, jó, úgysem vagyok itthon túl sokat és túl rendszeresen, ez nem is hangzik rosszul. Mondanom sem kell, még sosem sikerült találnom egyetlen magyar férfit, aki szeretne lógni néha, de nem vulgáris, nem néz ribinek, és az értelmes idő eltöltés sem esik nehezére. 

Sokszor hallom azt is, hogy a nőknek lehetetlenek az elvárásaik. Valakinek biztos, de én már igazán nem vágyom olyan sokra.

Nyilván a testiséget is magában foglaló  kapcsolatokban nem túl nagy elvárás némi vonzalom, ezen kívül pedig nagyjából annyit szeretnék, hogy emberünk legyen érdeklődő, viszonylag értelmes, és ne legyen seggfej.

Vajon ezek közül mit kellene még lehúzni a listáról? (Ez a kérdés inkább költői…)

Szóval mit is akarnak pontosan a magyar férfiak?

Ha nem kezdeményezek, ők nem teszik, vagy csak félvállról odavetnek valamit.
Ha mégis kezdeményeznek, van, hogy utána meggondolják magukat, eltűnnek.
Vagy írnak, de csak elvétve.
Ha pedig ha arra kérem őket, hogy tisztázzuk a helyzetet, akkor megkapom, hogy „ne drámázzak már”.
Ha túl egyértelmű, hogy bejön nekem, akkor már nem is vagyok érdekes.

Ha kapcsolatot akarok, akkor nyomasztó vagyok, ha csak szexet, akkor kurva.

A „barátság extrákkal” pedig csak a filmekben létezik.
Ha beszélni akarok róla, az dráma, ha nem, akkor „a fene se tudja eldönteni, mit akarsz”.
A nyíltsággal elvesztem a varázsom, ha nem szólok, akkor meg nincs is varázsom, mert taktikázom…

Ajh, fogalmam sincs, mit akar a magyar férfi…

Darányi Lea