Egy apró, BAZ-megyei faluban született, már akkor is más volt, mint a többiek, mindig kilógott a sorból egy kicsit. A falu egyetlen általános iskolájában összevont osztályokban tanultak a gyerekek, de ő már odakerülése előtt elkezdett olvasni, és ezt azóta sem hagyta abba, ez lett az élete, ez lett a munkája, de ezt akkor még nem sejthette. Folyton motoszkált benne, hogy ő nem fogja tudni ott leélni az életét, így 14 évesen szakadt meg először a szíve, amikor szüleit nagy nehezen meggyőzve, – szorongva, de reményekkel teli – elköltözött a faluból egy távoli vidéki városba, hogy a gimnáziumot ott végezze el. Nagyon ritkán tudott hazautazni, egyedül volt, különösebb anyagi és lelki támogatás nélkül élte a kollégisták életét. Onnan is kilógott a sorból, a beszédén hallatszott, hogy falusi, ráadásul tízszeresen kellett teljesítenie, és így a legjobb volt, mert – ha már elindult, akkor – az álmainak élt.

Mindenben túlteljesített, hogy bekerüljön a vágyott orvosi karra, ami persze sikerült is neki, de a magánya gyötrelmes volt. Nem csoda, hogy ezt a – trendeket és a kort megelőzve – született feministát, aki csak látszólag volt sziklaszilárd, pár szép szó és neki írott vers végül egy férfi karjaiba kergette, akinek 19 évesen szülte meg első gyermekét, imádott fiát. Másfél évre rá megszületett a kislánya is, ám mindeközben két álma hullott apró darabjaira: az egyetemet így már nem tudta folytatni, és a házasság sem bizonyult olyan szeretettelinek, mint amit otthon látott, és amit képzelt róla.

De nem alkudott meg, mert nem csupán született feminista volt, hanem született anya is, ezért a közel kétéves és a három hónapos gyerekekkel – mindent hátrahagyva – egy penészes albérletbe menekült az alkoholbeteg, de amúgy néha széplelkű férj elől… és egyedül, újra egyedül… mindent újrakezdett.

Éjszakánként korrektúrázott, nappal a gyerekkel foglalkozott, nem is akárhogy. Idővel kiutaltak neki egy mákszemnyi lakótelepi lakást, ahol végre nem volt penész, a barátok is segítettek, amikor csak tudtak… Aztán jött egy férfi, aki vállalta a két gyerekkel is, szeretettel vette körül, bár igazából ő sem tudott mit kezdeni ezzel az egyedi jelenséggel. Szép volt, okos, önálló, mégis gondoskodó, de betörhetetlen. Jött a harmadik gyerek, a születésével együtt pedig két új élet kezdődött: a kislányé és a nőé, aki a klinikai halál állapotába került a szülés után. Bár a szíve megállt, az agya ebben az állapotban is azt hajtogatta, hogy „élni kell, élni kell, itt a három gyerek!!!”

Megcsinálta, visszajött: igaz, hosszú hónapok, talán évek alatt lett újra igazán élő ember, de megtanulta újra a szavakat, megtanulta szépen lassan összekötni őket, azaz beszélni, újratanulta az addigi tudását, beiratkozott a három gyerek és a munka mellett az egyetemre, és summa cum laude végzett történelem szakos tanárként.

Aztán Pest mellé költözött a család, és meg kellett gyorsan szerezni a jogsit, hogy be tudjon járni végre a könyvkiadóhoz, ahova felvették szerkesztőnek. Akkoriban a nők még nem nagyon vezettek, de természetesen a jogsi is elsőre ment, onnantól kezdve ő volt a környéken az őrült nő, aki cigizve és közben banánt rágcsálva (utálja a cigi ízét) közlekedett a lepattant „kispolskival”, miközben a gyerekeinek magyarázta éppen az aznapi tananyagot, ha kérdés merült fel.

Maximalista, de végtelenül figyelmes és kedves anya volt, aki ekkor már nemcsak a gyerekeire, a munkájára, hanem az időközben magához költöztetett idős szüleire is szeretettel figyelt, gondoskodott róluk az életük utolsó pillanatáig.

Szerették egymást nagyon, de a szülők sem tudtak mit kezdeni a jelenséggel, amit a lányuk képviselt, mint ahogy a második férj sem találta már a helyét mellette, pontosabban: egymás mellett nem találták a helyüket. Ennek a házasságnak is vége lett, és ekkor jött egy robbanássorozat, egyszerre érkezett minden, ahogy az lenni szokott. Jött egy szerelem, és nagyjából ezzel egy időben vesztette el a legfontosabb férfit az életében, az akkor 21 éves fiát.

A világ összedőlt, hónapokig lebegett valahol, de valahogy újra életben maradt: éltette a két lánya, éltette, hogy az új férfival kialakított életében mindennap főzhettek megannyi barátnak, ellenségnek, odatévedőnek, a lányok barátainak, akik közül nem egy anyának hívta, és annak is tartotta a nőt. Nem telt el úgy nap, hogy legalább tíz ember be ne állított volna hozzájuk, akiket etettek-itattak, meghallgattak, elszállásoltak, gondoztak, ha éppen arra volt szükség. Minden este visszhangzott a lakás a vitáktól, nevetésektől, sírásoktól, titkoktól és örömhírektől: az asszony mindenkinek az anyjaként figyelte és szerette ezt a – szilveszterkor akár kétszáz emberre is rúgó – őrült forgatagot, de a szemén látszott, hogy legbelül sír, zokog, hogy várja, hogy végre egy szőke, göndör fiú belépjen az ajtón.

Azóta már tudja, elfogadta, hogy ez soha nem fog megtörténni, elfogadta, hogy a férfi, a szerelem sincs már, elfogadta, hogy nyugdíjba ment, de nem fogadta el, hogy ezzel vége az életnek.

Továbbra is ebédeket, vacsorákat ad, színházba, moziba, kiállításokra jár a barátaival, érdeklődik minden iránt, ápolja, szereti a körülötte lévőket, mindenben támogatja a lányokat, és odaadó imádattal bánik a két lányunokájával, miközben annyit és olyan alázattal dolgozik, amit a huszonévesek is megirigyelhetnének tőle.

Odaadó nagymamaságának nem csupán egy nagyszülőknek szóló könyv, hanem két – csodálatos gyerekkort megélt és megélő – unoka az eredménye, akik valahogy nagyon öntudatosak, makacsok és kitartóak lettek… 

Drága anyukám! Úgysem tudom megköszönni neked rendesen, hogy nem csupán nekünk, de a lányainknak, a férjemnek, a barátoknak, minden elveszett léleknek az anyja és barátja vagy, és bárhol élsz, csoda belépni hozzád, mert árad minden tárgyból a szeretet, az emlékek és a biztonság.

Írd csak tovább a történelmed, de az már legyen szép és nyugodt! Megérdemled!

 Marossy Kriszta

A képek a szerző tulajdona!