A barátnőm akkor jött rá, hogy a fia különleges üzleti érzékkel született, amikor sorra hívták az osztálytársak szülei, hogy a gyerekük összes „ugráló babja” náluk kötött ki. Bence ugyanis addig csereberélte őket, amíg mindenki másé hozzá került. (Aki nem ismerné: az „ugráló bab” is egy olyan mánia volt néhány évig a gyerekek körében, mint a mi időnkben a tamagocsi vagy pár éve a peonza, nemrég pedig a fidget spinner… valami, ami mára divatját múlt.) Ezt állítólag úgy érte el, hogy kitalálta: az ő babjai legalább dupla annyit érnek, mint a többi, és aki az övére áhítozott, annak kettő-három babot kellett cserébe adnia. A barátok babjai így lassan elfogytak, neki meg lett több tucat. Miután a barátnőm sűrű elnézést kért a szülőktől, a gyerekek végül mind visszakapták a babjaikat.

Hasít a kamasz, Insta-biznisz

De Bence legközelebb már a szülinapjára kapott edzőcipőt árulta. Egy jobbat akart helyette, és sikerült is eladnia úgy, hogy a pénzből egy drágábbat szerezzen.

Hamarosan olyan edzőcipő-guru lett belőle, hogy ma már nemcsak a suliban ő a legmenőbb, de virágzó üzlete van az Instagramon. Még nincs 16 éves, és a bizniszt már két éve építgeti módszeresen.

Az egyszerű, nagyobb szériás edzőcipőkről már rég átállt a limitált kiadású darabokra, amelyekhez rendszeresen reklámvideót forgat a barátaival, amiben elmondják az adott darabok előnyeit, buzgón ecsetelik, miben áll a különlegessége.

Persze ilyen darabokhoz hozzájutni sem könnyű, de már ebben is nagy gyakorlata van. Ezekből tényleg csak néhány jut el Magyarországra, és csupán egyetlen budapesti üzletben lehet fellelni. Ott viszont – a nagy érdeklődésre való tekintettel – csak sorsolás alapján lehet vásárolni, úgyhogy Bence először beszervezte a családtagokat, hogy álljanak vele sorba a sorsjegyért, mert így nagyobb esélye van a nyerésre. (Ami, ugye, csak azt jelenti, hogy ő csengetheti ki a csillagászati összeget a cipőért.) A szülők, testvérek készséggel beszálltak segíteni, de egy idő után így sem voltak elegen, ezért Bence bevonta a barátait is, akiknek ott, helyben kifizette a „bérét”. A folyamat úgy zajlik, hogy aki vásárolhat, az akár már a helyszínen túl is adhat a cipőn, hiszen az üzlet előtt összegyűlnek a márka legelszántabb rajongói. A nyereségből pedig nyilván jut a havernak is, aki asszisztált a bizniszhez.

De előfordul olyan is, hogy a srácok fogják magukat, és kivonatoznak Bécsbe, hogy ott éjszakázzanak (campeljenek – ahogy ők mondják) egy hasonló üzlet előtt, és reggel az elsők között juthassanak hozzá a ritka kincshez. A barátnőm pedig fuvarozza Bencét itthon, amikor megtalálja a vevőjét.

Azt mondja, a családban ugyan volt vita amiatt, hogy Bence miért nem inkább a tanulásra koncentrál, de szerinte, amíg az iskolában nincs vele gond, és emellett a sportot is komolyan veszi, addig nem kell aggódni miatta.

„Oké, nem ő a legjobb tanuló, de hány olyan nagy embert ismerünk, aki az iskolában nem jeleskedett, aztán mégis hatalmas karriert futott be?” – mondja.

Ő büszke a fiára, amiért kitaposott magának egy utat, és módszeresen építkezett. A bizniszből származó pénzt pedig a gyerek nem elveri, hanem félreteszi, és egy részét mindig visszaforgatja a cipőkbe. Eleinte még kért egy-két ezer forintot arra, hogy az Instán gyorsabban növekedjen, de mára rengeteg valódi követője van – nem csak a virtuális térben.

A tanító néni lányának nem lehet

Nem volt ilyen elnéző egy másik ismerősöm anyukája, aki a ’90-es években fedezte fel, hogy a lánya az iskolában seftel. Igaz, számára ez különösen érzékeny helyzet lehetett, hiszen ugyanabban az iskolában tanított, ahol a lánya bontogatta a szárnyait.

Andi már hétévesen, mindjárt az első nyári táborban felfedezett egy üzleti lehetőséget: meglátott a postán egy olyan befóliázott gyerekmagazint, amihez lufit és zenei CD-t adtak „ajándékba”. Az összes zsebpénzét erre költötte, majd a lufit és a lemezt külön árulta a gyerekek között. A pénzből pálcikás jégkrémet tervezett venni (ugyanis különben csak napi egy gombócra futotta volna a féltett vagyonkájából) – csakhogy az anyukája megneszelte a dolgot. Így nemcsak hogy azonnal vissza kellett adnia a kifizetett pénzt a két vevőnek, hanem az anyukája utasítására még azt is meg kellett engednie nekik, hogy az árut (a lufit és a CD-t) is megtarthassák, míg a saját lányától az újságot is elkobozta. Nyilvánvaló volt: példát akar statuálni.

Andi azonban csak azt tanulta meg az esetből, hogy ezentúl óvatosabbnak kell lennie, még véletlenül sem juthat el a hír az anyukájához, ha bizniszel. Mert ezt mindenképp folytatni akarta, és folytatta is.

Hosszú ideig radírokkal, aztán amikor kamaszodni kezdett, turkálókba járt, ahol márkás darabokat halászott ki, amiket a suliban némi haszonnal árult. Mivel otthonról sosem kapott annyi zsebpénzt, amiből megvehette volna magának, amire vágyott, így tudott csak az áhított ruhákhoz vagy más cuccokhoz jutni. Az üzleti érzékét pedig a mai napig pallérozza, hiába próbálták elfojtani.

Hiányérzet, lázadás, vagy veleszületett képesség

A WMN pszichológus szakszerzője, Sebestyén Eszter szerint ebben a kérdésben – mint ahogy másban – sem szabad általánosítani. Van, hogy valaki egyszerűen ilyen típus, ehhez van érzéke, és miután megérzi, hogy jó benne, ez tovább motiválja, mert könnyen sikerélményhez jut általa. De az is előfordul, hogy valamilyen probléma áll a jelenség mögött, és az üzletelés egy egyedi válasz, amit a gyerek az aktuális élethelyzetére ad.

Azokban a családokban, ahol elváltak a szülők, például állhat a háttérben az egyik szülővel való azonosulás vágya is – nyilván azzal, aki anyagiasabb. „A gyereknek esetleg hiányozhat az apukája, szeretne hozzá közelebb kerülni. Ezért tesz valami olyat, ami az apjához is közel áll, mintha ezzel ők is közelebb kerülnének egymáshoz. Kamasz fiúk még válás nélkül is próbálnak az apával, mint férfimintával azonosulni, válás után pedig ez nehezebb. Könnyebben kapaszkodnak bele bármilyen dologba, amivel azt érzik, hasonlítanak az apukájukhoz” – mondta a gyerekpszichológus.

De serdülőknél az is állhat az üzletelés mögött, hogy egyre nagyobb az igényük a szabadságra, önállóságra. Minél nagyobb a kontroll egy családban, ez annál erősebb – szeretnék, hogy lehessenek olyan dolgaik, amikről a szülők nem tudnak.

„És hogy miért pont a seftelés? Egyrészt a titkossága miatt, másrészt például azért, mert egy olyan közegben, ahol nem szeretik a pénzt, vagy egyáltalán nem anyagiasak, ott ez egy profi eszköz a lázadásra” – fűzte hozzá Sebestyén Eszter.

Az üzletelés ezen kívül az iskolarendszer hiányosságaira is rávilágíthat:

„Rengeteg az elvárás az iskolában, ezért iszonyatosan nehéz ott sikerélményhez jutni. Sajnos sokféle érzék, tehetség nem is derül ki a gyerekekről, mert nincs rá tér, lehetőség.

Csak a szorgalmas, jó tanulóknak van sikerélményük, pedig minden kamasz vágyik rá erősen. Ez egy súlyos probléma a mai magyar oktatásban.

Ezért is folyamodnak egyes gyerekek olyasmihez, amiben azt érezhetik, hogy jók benne, mert az óriási motiváció.”

Végül pedig ott a csoporthoz tartozás vágya, amit a legkönnyebben öltözködéssel, tárgyakkal lehet kifejezni, hiszen az egész világ eltárgyiasodott, ez tény.

„A kamaszokkal azért boldogulunk nehezen, mert tükröt tartanak felénk, és keményen szembesítenek a felnőtt életünk hiányosságaival. A felnőtt világ is keményen el van tárgyiasodva, egyre inkább csak tárgyakban gondolkodunk, tárgyakat kergetünk, nagyobb hangsúly fektetünk rájuk, mint az érzelmekre. Ez pedig meglátszik a kamaszokon is. Tárgyakkal üzletelni, adni-venni, megszerezni valamit, amire szükségem van, sokkal egyszerűbb, mint érzelmeken, kapcsolatokon kiigazodni, vagy mint eltölteni az időt mindenféle pótcselekvés nélkül. Egyre kevesebb gyerek nő fel olyan közegben, ahol a kapcsolatok az elsődlegesek, ahol az érzelmekről megtanulnak kommunikálni, érzelmeket kifejezni” – véli Eszter.

Mégsem ördögtől való dolog

Egy biztos: ha szülőként ilyesmivel találkozik az ember, ne a tiltás legyen az első reakció, mert az önmagában nem vezet sehova. Végig kell gondolni, mi a jó a gyereknek az üzletelésben, miért fontos neki, mit kap tőle, és arra keresni megoldást. Ha nagyobb önállóságra vágyik, akkor megadni neki. Ha több figyelemre, akkor azt. Ha kevesebb kontrollra, akkor igenis háttérbe kell húzódni. Ha pedig valamilyen hiányt pótol a seftelés (például a sikerélményt), akkor annak kell több figyelmet szentelni, abban kell őt segíteni.

De alapvető feladat, hogy ilyenkor a szülő is gondolja végig a problémát a saját életében.

Végül pedig ne hagyjuk figyelmen kívül: tényleg van olyan, hogy valaki üzleti érzékkel születik, és ez már korán megnyilvánul. Ezt is lehet okosan fejleszteni úgy, hogy abból később akár komoly vállalkozás születhessen, és mire felnő, a gyerek kiismerje a vele járó lehetőségeket és buktatókat. Ha tehát nem áll semmilyen rejtett probléma vagy hiányérzet a „seftelés” hátterében, akkor szülőként érdemes odafigyelni a gyerek üzleti érzékére és különleges képességére, és ha a családban nem ért a vállalkozáshoz senki, akkor akár keresni neki olyan tanárt vagy helyet, ahol tudnak foglalkozni vele.

Ilyesmire jött létre például a Bridge Biznischool, amely szerte az országban az üzlet iránt érdeklődő nyolc és tizenkét év közötti fiataloknak szervez egyhetes nyári táborokat és hathetes kurzusokat, amelyek keretében a résztvevők kipróbálhatják kicsiben, mi fán terem a vállalkozás, hogy lesz egy jó ötletből jövedelmező üzlet. A résztvevők például csokoládét vagy játékokat dobhatnak piacra (persze csak elméletben), és közben olyasmikről tanulnak, mint ár, a pénz értéke, piaci alapismeretek, piackutatás, vevő és versenytárs, prototípus készítés, termékfejlesztés és tesztelés, illetve marketing és prezentációs technikák.

A lényeg, hogy közben megismerjék a kreatív vállalkozás működését. Mert ezt tényleg nem tanítják a suliban, viszont az életben igenis sokra mehetnek vele. 

Gyárfás Dorka