– 

Ott állsz elgyötörve, kicsavarva, csalódottan, tele félelemmel és kérdésekkel. Ha bátornak is hitted magad, amiért volt erőd lépni, az elején nagyjából kétnaponta érzed: lehet, hogy mégsem kellett volna, és dehogy vagy te bátor, inkább gyáva és gyenge. Amikor kezd tisztulni valahogy az ég a fejed felett, akkor jönnek újabb adagban a klassz kis hétköznapokat érintő részletek. Amelyekről kiderül ugyan, hogy persze, részletek, de kábé az életed múlik rajtuk. Ha elváltál, és gyereked is van, akkor tuti, hogy egy kávé mellett lenne mit mesélned nekem a tartásdíjról.

Ahogyan volt mit mesélnie annak a hat nőnek és három férfinak is, akikkel az elmúlt hetekben beszélgettem, és akik közül háromnak a történetét megosztom veletek, negyedikként pedig a saját sztorimat is leírom. Ha elváltál, és gyereked van, biztos, hogy találsz közös vonást, ha még nem váltál, szabad a pálya, lehet ítélkezni, vitatkozni, jobban tudni, hogyan kellett volna.

És ha egyszer mégis megtörténik veled is, amire nem gondoltál volna, biztos vagyok benne, hogy mindent egészen más színben látsz majd.

Elvek mentén

A tartásdíjjal foglalkozva kikerülhetetlen gyerekjogi szakértőnk, dr. Gyurkó Szilvi hiánypótló könyve, a Rám is gondoljatok. A „Fránya pénzügyek”-ről szóló fejezet foglalja össze azokat az elveket, amelyek mentén érdemes végiggondolni a tartásdíj kérdését a váláskor. Az, hogy a gyerek hol fog lakni, hogyan tartja a kapcsolatot a szülőkkel, nem szabad, hogy a pénzügyi alku részét képezze. Amikor viszont arról esik szó, mi biztosítja a lehető legjobb ellátást, mi által bontakozhatnak ki a képességei, a pénz mellett érdemes az egyéb erőforrásokat, lehetőségeket is figyelembe venni. Fontos elv, hogy a vagyonmegosztás és a gyerek anyagi biztonsága két külön kérdés, az a legjobb, ha ezek a szempontok nem keverednek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy hiába van szó a pénzről, a gyereknek nem csak ez számít, azaz nem lesz neki feltétlenül rosszabb a válás után, ha kisebb lakásba megy haza. Ami talán külön is kiemelendő – mert tapasztalatom szerint ez sokszor nem valósul meg –. a gyerekeket nem szabad bevonni az egyezkedésbe, a tartásdíj nem rájuk tartozik. Ideális esetben, ha a szülők ilyen megfontoltan járnak el, van esély rá, hogy a végén a gyerek tényleg jól jár majd. Persze, ahány ház, annyiféle válás, és annyiféle szabadon értelmezett gondoskodás.

„A szeretet nem pénzben mérhető…”

Marci nagyjából a gyerek megszületése után egyből „rossz fej” lett, ahogyan a volt felesége, Évi meséli. Gyakran előfordult, hogy visszament a legénylakásába, és ott aludt, időszakosan lángolt fel benne, hogy mennyire imádja a családját, máskor pedig a munkára hivatkozva alig foglalkozott a feleségével és a fiával. Amikor végül elváltak, ugyanez a mintázat jellemezte a helyzetet; a viszonylag jól kereső férfi a megítélt összegnél soha egy forinttal többet nem volt hajlandó fizetni, máskor pedig arra hivatkozva, hogy épp nem megy neki jól, hónapokig nem fizetett. Évi nem hagyta annyiban a dolgot, és a bírósághoz fordult, amivel folytatódott a korábbi békétlenség is, habár a havi összegeket végül törvényi úton kikényszerítette. Marci, a volt férj szerint az ő szeretete a gyereke felé nem pénzben mérhető, és a gyerek is megtanulhatja, hogy „nem mindig telik mindenre”. A pénzt ma már kifizeti, de a viszonyuk egyáltalán nem felhőtlen.

Rendhagyó felállás

Hogy milyen mértékben élnek az előítéletek bennem, és valószínűleg a többségben is ez irányban, igazolja, mennyire meglepődtem, amikor egy olyan családdal találkoztam, ahol teljes egyetértésben intézték a pénzügyeket a válás után, és ahol egyáltalán nem megszokott módon, a nő volt az, aki elköltözött. Izabella, aki kozmetikus, már a terhessége alatt tudta, hogy vissza fog menni a kialakult vendégköréhez, és hivatásos katonaként dolgozó férje, Attila marad otthon a gyerekkel. Hároméves volt a kislányuk, amikor elváltak, és mivel gyakorlatilag addig is a férfi volt otthon a gyerekkel, szinte nem is volt kérdés, hogy ki költözik. Az egész viszonyuk nagyon racionálisan alakult, – Attilával beszélgetve kiderül, hogy ez volt a válás egyik oka is –, de talán pont ez segített abban, hogy a válásnál szinte mérnöki pontossággal számolták ki, mennyit fizet Izabella, mikor van nála a gyerek, és mennyi időt tölt a nagyszülőkkel, rokonokkal.

Mindenkinek ugyanaz jár

Kornél tipikus menedzser; vezető egy nagyvállalatnál, még a régi munkám révén ismerem. Tudtam róla, hogy elvált és – megint csak a sablon sztori – elvett egy fiatalabb nőt, akit munka közben ismert meg. Innen is, onnan is született egy-egy gyereke. Igaz, az új család jó tíz évvel később alakult, mint a régi, és mire itt is válásra került sor, nagyjából ugyanúgy az otthoni jelenlét hiánya miatt, addigra tizenhárom év telt el. Kornél teljesen tisztán látja a helyzetét, szerinte biztos, hogy nem nősül újra. Amikor elmeséli, mennyire ügyel rá, hogy mindkét gyereke ugyanazt kapja, akkor ezalatt nemcsak a gyerekekkel töltött időt érti, hanem a tartásdíj összegét is. Ma forintra ugyanannyit hajlandó fizetni a második feleségnek, mint egykor az elsőnek, hiába telt el sok év, és emelkedett nagyot közben az infláció...

Amikor semmi nem hivatalos

A kisfiam édesapja és én nem voltunk házasok, amikor úgy döntöttünk, hogy külön utakon folytatjuk. Őszintén szólva, valahol a legutolsó helyen jutott eszembe, hogy mégis mennyi pénzt fizessen majd a tőlünk elköltöző édesapa, mert – ahogyan a kapcsolatuk egyéb részein, úgy – a pénzügyek terén sem a jól lefektetett alapok és elvek mentén szerveztük a közös életünket. Szinte biztos, hogy ennek is volt a következménye, hogy évekig szórványosan – azaz néha igen, néha nem – és keveset fizetett a fia után a volt párom. Miközben nagyon dühös voltam, mégis úgy döntöttem, hogy időlegesen elfogadom ezt a helyzetet, és megértőnek mutatkoztam előtte, mert valamiért úgy éreztem, jogos részéről a dolog; „szegénynek még ott az albérlet is”… Közben mindenki rágta a fülemet, hogy miért nem állok ki harcosabban a jogaimért. De én nem akartam harcosabb lenni, mert féltem, hogy egy komolyabb konfliktussal a kisfiamnak ártanék. Azt hiszem, hogy utólag sem tenném másként, mert annak dacára, hogy tudtam, igazam van, és nagyon hiányzott az a pénz, legalább a béke megmaradt, amit a legfontosabbnak éreztem a gyerekünk miatt. Aztán, amikor rendeződött az ő élete és az enyém is, egészen jól meg tudtuk beszélni a pénzügyeket. Ma már egy olyan összeget utal minden hónap tizedikéig, ami valóban kalkulálható, és számít a gyerekhez köthető költségekben. A helyzetünkben annyi még a csavar, hogy ő már külföldön él, onnan érkezik a pénz, és semmilyen határozat vagy hivatalos papír nem rögzíti a jogaimat.

Az általam megkérdezett ügyvéd szerint hiba, hogy nincs papíron rögzítve mindez, de a beszélgetéseimből kiderült, van, akinek a papír sem segített. Mi egymástól elválva, papírtalanul is jobban vagyunk, és barátibb a viszonyunk, mint előtte. Másnak minden flottul megy papírral, de van, akinek papírral sem.

A történetek egyik jellemzője volt, hogy a kérdéseim kapcsán a legkevésbé került szóba a gyerek maga, leginkább mindenhol a másik félről esett szó.

A beszélgetések során számomra a legfontosabb közös vonás minden történetben – azokban is, amiket nem írtam le – az volt, hogy majdnem mindig a nők számára jelentette a nagyobb problémát a pénzügyek egyeztetése. Bizonyára sok kivétel is akad, de nekem (a saját történetem kapcsán is) tanulságos volt, hogy – a magánéletemben és a munkában is – bátrabban-, és érzelmektől mentesen kezeljem a pénzügyeket. A válás ugyan maximálisan érzelmi ügy, ami az egész életet eluralja, amikor megtörténik, de azt, hogy mennyi pénz,- idő- és lehetőség fektethető a szülők részéről a gyerek életébe nem szabadna, hogy ilyen mértékben érzelmi kérdés legyen.

Kárpáti Judit