„Ne tessék már hagyni!” – Avagy: egy nőnek tudnia kell, mikor viccel egy férfi
A helyszín: egy magyarországi általános iskola. Az idősík: a jelen. A műfaj: novella. A szerzője pedig egy tizennégy éves tanuló. A végkövetkeztetést mindenki levonhatja, hogy egyáltalán ilyesmi előfordulhat-e az iskolákban, vagy a fiatal fantázia szüleménye az egész. Kun Borostyán vendégposztja.
–
Matekórára sorakozunk, külön a lányok, külön a fiúk. Ez a matektanár heppje, aki szokás szerint öt percet késik. A hatvanas férfi szó nélkül kinyitja a termet, és előremegy. Mi utána. Előbb a lányok, aztán a fiúk. Első osztály óta ezt nevelik a fiúkba. Hogy a lányok elöl, a fiúk hátul. (Persze, csak az ajtóban.)
Mindenki a helyére caplat, és lepakoljuk a táskáinkat.
A mellettem levő szék üres. Nóri, a padtársam úgy látszik, már nem jön. Ez a harmadik óránk ma, és ő sehol. A hetes jelent, mi állunk, a kopaszodó tanár úr ülve hallgatja, aztán benyúl a táskájába, és előveszi a múlt órán írt dolgozatokat. Int, hogy üljünk le.
Nyílik az ajtó, és Nóri lép be rajta.
– Elnézést a késésért tanár úr! – hebegi.
– Megtisztelne azzal, hogy beszámol késése okáról? – kérdezi méltatlankodva.
– Hát… – Nóri elvörösödve hebeg, fél válaszolni.
– Egyes és igazolatlan óra! – hangzik az ítélet.
Ránézek a barátnőmre, aki közben leveszi a kabátját, és leül a helyére. Ezt komolyan nem hiszem el, hogy a tanár öt perc késésért képes lerontani a jegyét!
– Hol voltál? – tátogom.
– Sportorvosnál – kapom a halk választ.
– Hoztál igazolást? – kérdezem azonnal. Nóri bólint.
– Add oda neki!
– Nem merem.
Tanár úr közben belejön a beszédbe.
– Megint a lányok dolgozatai lettek a rosszabbak. Ki gondolta volna? – neveti el a második mondatot.
Én simán megértem, tekintettel arra, hogy a lányok oltást kaptak, amikor új anyagot vett a srácokkal, és az utána következő órán (szerintem direkt) dogát íratott belőle. Egy olyan anyagból, amiből a lányok csak maguktól készülhettek, az amatőr tankönyvekből, amiben örülhetünk, ha találunk értelmes definíciót vagy normális fogalmazást.
Tanár úr folytatja a szokásos műsort.
– Hát, a mai világban mindig hangsúlyozzák, hogy ilyen meg olyan fontos az egyenlőség, de semmi értelme. Úgyse lesz. Hisz a nők nem mehetnek katonának. Anno, én is voltam katona. El sem tudjátok képzelni...
„De, el tudjuk képzelni, és azt is, hogy ha a nők nagyon szeretnék, akkor lehetnek katonák, a tanár úrnak leginkább nem ártana egy kis tájékozódás, mielőtt beszélni kezd” – erre gondolok, mielőtt kikapcsolom a fülemet. A franc kíváncsi a baromságaira, inkább rajzolgatni kezdek. Egy nőt konttyal, terepmintás ruhában.
A terepminta rajzolásával vesződöm, amikor elkezdek tovább figyelni, mégis hol tart.
– A másik osztályos lányoknak még rosszabb lett: 3,3. A fiúké természetesen 4,3. Azért egy tized, az egy tized. Egy fokkal jobbak azok a lányok, mint ti, de még mindig siralmasak!
A kezemben megáll a ceruza. Nagyon jól tudja, hogy a másik osztályban csak három lány van. Ha közülük csak egy nem tanul, lőttek az átlagnak. Szeretném megkérdezni tőle, hogy gondolt-e már erre. De nem kérdezem meg. Azt is szeretném megkérdezni, hogy egyszer elmondaná-e végre, hogy miért kell külön statisztikát vezetni a lányok és a fiúk átlagáról? De ezt sem kérdezem meg. Magamban bosszankodom inkább, és egyre dühösebb leszek. Valószínűleg látszik rajtam, ezért Nóri ráteszi a kezét az enyémre, jelezvén, hogy nyugodjak meg, már csak 15 percet kell kibírnom ebből mára.
A tanár folytatja.
– Mondjuk, ez tőlük egész jó . A fordított arányosságban mi olyan nehéz? – (talán az, hogy nincs tisztán leírva a fogalma a tankönyvben?) Gúnyosan mosolyog.
– Na, de hogy kedves legyek, esélyt adok egy lánynak.
Naná, hogy engem szólít.
Leteszem a ceruzám, felállok, és kimegyek a táblához.
– Mi a fogalma a fordított arányosságnak? – kérdezi.
Leblokkolok. Fogalmam sincs, csak állok ott némán. Pontosan tudja, hogy nem tudom, hisz nem voltam ott, amikor leírták a füzetbe, a könyvben meg nem szerepel. Amúgy sem a matek a kedvencem.
– Hát, ez az… na, elmagyarázom! – feltápászkodik a székéből. – Direkt egyszerűen fogalmazok most, hogy a lányok is megértsék, de már látom, hogy a pontos fogalmat megint le kell írnunk.
Csóválja a fejét, ezzel is értésemre adva, hogy nehéz a felfogásom.
– Ülj a helyedre! – int felém, én pedig megalázottan a helyemre iszkolok. Kinyitom a füzetem, jegyzetelek. Azt mondja, hogy a lehető legbutábban fog fogalmazni, hogy mi, lányok is megértsük. Aztán gúnyos hangvétellel kérdezi vissza az előző mondat lényegét Timitől, aki bár hebeg az izgalomtól, de pontosan felmondja.
Aztán újra a táblához hív. Egy perc alatt megoldom a feladatot, ráadásul végig, érthetően magyarázom, hogy mit miért teszek. De a tanár urat ez nem érdekli, a lányokat csak akkor szereti, ha megalázhatja őket. Most egy szót sem szól, csak int, hogy húzzak vissza a padba. Az asztalon heverő dolgozatokért nyúl.
– Mielőtt kiosztanánk, azért megmutatom, hogy ilyen egy lány – felmutatja a lányok közül a legrosszabb tanuló dolgozatát – és ilyen egy fiú munkája – és felmutatja a fiúk közül a legjobban tanuló dolgozatát.
A hatás, amit el akar érni egyértelmű és könnyen átlátható. Odacsapja az első padban ülő lány elé a dogákat, és szó nélkül kisétál a teremből, mint aki jól végezte dolgát. Én, amint megkapom a lapom, amin egy kettes virít, összeszedem Nóri mellé Daniét is. Az övé négyes lett, pedig csak kettővel több pontja van, mint nekem. Nem teszem szóvá. Ha max. pontos lett volna, akkor is csak négyest adott volna. Mert mégiscsak lány vagyok. Mint mostanában már többször, felkeresem az osztályfőnököt a tanáriban.
– Megint? – néz rám unottan, mintha az, hogy a matektanár minden órája a lányok alázásáról szól, normális lenne.
– Már elmondtam, hogy csak vicc, nevess vagy engedd el a füled mellett – mondja a legkioktatóbb hangon, ami lehetséges.
– De a tanárnő is lány! Tessék már szólni neki, hogy manapság már nem így van! Hogy lehetünk mérnökök és űrhajósok, hogy vezethetünk kamiont! Ne tessék már hagyni, hogy ezt tegyék velünk!
– Mondtam már, hogy engedd el a füled mellett! Egy nőnek tudnia kell, mikor viccel egy férfi, és mikor kell komolyan venni. A tanár úr nem sérteget, csak viccel. Nagyon jó a humora – mondja az osztályfőnököm, majd – a válaszomat meg sem várva – otthagy.
Még látom, hogy odamegy az igazgatóhoz, megkérdezi, hogy kér-e kávét.
Az igazgató bólint, és közben megigazítja a csuklóján díszelgő nemzeti színű szalagot.
Kun Borostyán
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/fornStudio