Őszintén mondom, boldog gyerekkorom volt, szerető családban, biztonságban nőttem fel. Hétfőnként balettra jártam, kedden zongorára, szerdán szolfézsra, csütörtökön megint balett, pénteken megint zongora. Később magamtól felvettem a furulyát és a tűzzománc-szakkört is egy időre, a szolfézsból énekkar lett, abból meg közös zenekari fellépések. Vasárnap reggelente apukámmal úszni jártunk, délután meg lementünk a játszótérre, és ott szaltózni tanított, vagy a ház körül futtatott versenyt egy másik gyerekkel – esetleg korcsolyázni vagy kirándulni mentünk. Indultam minden szavalóversenyen, rajzversenyen, zongoraversenyen, és nyaranta angol táborba, atlétikai táborba és túravezető táborba jártam. Ha megkérdezték, nem sok-e mindez, mindig azt feleltem: nem, nekem ez a természetes.

Ami nem volt természetes, viszont ettől még elvárásnak számított: hogy mindenben jónak is kellett lenni.

Apukám arra tanított, hogy ha az ember valamibe belefog, azt csinálja rendesen, teljes erőbedobással. Különben nem ér semmit. A tehetség nem számít, nem a tehetségesekből lesznek a legjobbak – vallotta –, hanem a szorgalmasokból, ambíciózusakból.

És legjobbnak lenni az egyetlen értelmes cél az életben. Az nem kifogás, hogy nem érdekel a fizika, az pedig nem dicsőség, ha valami könnyen megy. Amiért megdolgozol, az ér csak valamit, és a munkának sosincs vége – így nőttem fel. 

Volt (és van) persze egy feltétel nélkül szerető anyukám is, akinek szintén rengeteget köszönhetek. Ő tudott lustálkodni, ő tudott rendetlenséget hagyni, neki minden szép és jó volt, amit csináltam, bízott bennem, elismert, dicsért, és sosem értette az önbizalomhiányom. De attól nem tudott megóvni, hogy felnőve ne egy klasszikus „overachiever”-ré váljak.

Az „overachiever”-re nincs jó magyar szó, a túlteljesítő (ami a pontos fordítása lenne) nekem nem egészen fedi a jelentését. Én nem túlteljesíteni akarom a feladatokat, hanem túl sokat akarok teljesíteni, és mindent magas színvonalon. Ahogy Gail Miller karrier-coach fogalmazta meg a lifehacker.hu-nak: „A túlteljesítőknek nehezére esik fontossági sorrendet állítani, mert számukra minden egyformán fontos. Kiválasztani egy projektet egy másiknak a kárára – ez hatalmas zűrzavart okoz bennük, ugyanis számukra nem létezik elfogadható ok egy feladat hanyag teljesítésére. Nem számít, hogy alul szerepel a prioritási listán. Ettől a dilemmától a túlteljesítők időnként elakadnak, mert túl nagy falat nekik, hogy bármelyik feladatukat is ne tökéletesen hajtsák végre. Pedig a folyamatos hajsza kiszívja a produktivitást.” Majd még hozzáteszi azt is: a helyzetet súlyosbítja, hogy a túlteljesítők valójában sosem elégedettek az általuk létrehozott eredménnyel, hiába adtak bele mindent. Mindig van „még egy kicsi”, amit megtehetnek az ügyért, és mindig jön a következő, amit „el kell végezni”.

Nem kezdek bele, hogy ez pontosan hogyan fest a felnőtt hétköznapokban, hány feladatot, és hányféle irányba való megfelelést jelent. Nem vagyok vele egyedül, szerintem el tudjátok képzelni. De azon azért néha tényleg elgondolkodom, hogy miért kellett még egy doktori képzésbe is belekezdenem két diploma után, a két gyerek, az idősödő szüleim, az újszülött unokaöcsém, a sosem kevés munkám, a házasságom, a háztartás, az angolóráim és a balett mellett.

Miért éreztem úgy, hogy ha nem tűzök ki magam elé egy újabb nagy célt, akkor megállok a fejlődésben?

Persze azért is csinálom, mert élvezem. És a többit is élvezem egyébként – attól még, mert munkával járnak. Sokat akarok az élettől, mert így indítottak útnak, ehhez szoktam. És természetesnek veszem, hogy az élvezethez dolgozni kell.

Még nem voltam tinédzser, amikor rájöttem, hogy a zongoradarabokban az a kedvenc részem, ami eleinte egyáltalán nem megy, ezért külön rá kell feküdni, százszor ki kell gyakorolni. Pedig nem szerettem gyakorolni, nem szerettem zongorázni, és nem értettem a zenét. De szerettem az érzést, hogy végül csak sikerül eljátszani. Nyilván a saját kitartásomat, erőfeszítésemet láttam tükröződni benne, miközben a határaimmal is tisztába kerültem: egyértelmű volt, hogy a zene mégis csak egy olyan terület, amihez kell a tehetség. Sosem leszek benne a legjobb, de a tőlem telhető legjobbnak lenni alapfeltétel.

Jó, de akkor hogy lehet, hogy végül másban sem lettem Nobel-díjas, vagy a világon a legjobb – ahogy apukám remélte? Hol került porszem a gépezetbe, amiért ez a folyamatos kötelességtudat, maximalizmus (vagy rosszabb esetben perfekcionizmus) és erőfeszítés nem hozott jól látható, kézzelfogható eredményt? Most, hogy egy kicsit utánanéztem, igazából tök egyértelműnek tűnik – bár ettől még nem lesz könnyebb szembenézni vele. „A túlteljesítőkben mindig ott munkál a kudarctól való félelem, és egy erős önértékelési válság a képességeiket illetően” – mondja Andrew Elliot a Rochesteri Egyetem pszichológus professzora a Psychology Todaynek. 

„Ahelyett, hogy olyan célokat tűznének ki, és próbálnának meg elérni, amikre ténylegesen vágynak, ehelyett azt a lappangó szándékot szolgálják ki, hogy elkerüljék a kudarcot.” John Eliot pedig, aki egy másik egyetemen, a Texas A&M Universityn kutatta a jelenséget, hozzáteszi: „A kudarc ugyanis az ő szemükben az egész személyiségükre vet árnyékot. Abban a hitben élnek, hogy a körülöttük lévő emberek a teljesítményük alapján ítélik őket értékesnek vagy kevésbé értékesnek.”

Kemény szavak. Súlyos téveszmék. Persze, aki gyerekként teljesítménnyel igyekezett az apukája elismerését kivívni, annak ezen nincs mit csodálkoznia. Viszont itt az ideje tenni ellene.

Nem csak az a gond ugyanis, hogy a túlteljesítők állandó stresszben élnek, fáradékonyabbak, és ettől az életük nem nevezhető könnyednek. Ám ezáltal természetesen együtt élni sem egyszerű velük. Gyakori probléma, hogy nem bírnak leállni, kikapcsolni, mindig találnak valami feladatot, miközben magukban azon pufognak, hogy ők mennyivel többet tesznek a kapcsolatért, mint a másik. A kudarckerülés ezen a fronton is megmutatkozhat: nem feltétlenül szállnak ki egy rossz kapcsolatból, mert az megint csak csalódás lenne számukra – elsősorban önmagukban (talán nem tettek érte eleget?). És persze a túlteljesítés az anyaszerepben is megmutatkozhat, ezt is lehet soha véget nem érő önostorozással csinálni, „a legjobb anya” nem létező díjára pályázni. Nálam szerencsére ez már nem áll fenn – az anyaságban tényleg teljesen feloldódtam. Ezek szerint képes vagyok rá, van remény.

Talán ez az egyetlen területe az életnek, ahol sosem kérdőjeleztem meg magam. Sőt, az apai mintámat sem adtam tovább: a gyerekeimet nem sújtottam elvárásokkal. Nem járatjuk őket ezer különórára, nem számít, milyen jegyet hoznak haza, sem az, hogy az ország legerősebb iskolájában tanulnak-e. Azt szeretnénk csak látni, hogy jól érzik magukat a bőrükben, az érdeklődésük élénk marad, otthon érzik magukat a világban, és el mernek indulni a vágyaik után, mert hisznek önmagukban.

Lehet, hogy ezt a legutóbbit én már sosem fogom tudni bepótolni. De többé hibáztatni sem akarom magam érte. Amit gyerekként kaptam, az ugyan nem mentség semmire, de tisztában lenni vele, és levonni belőle a tanulságokat – egy lépés a megoldás felé. 


Gyárfás Dorka