Anyai szerepem nem választható el a körülményeimtől. 23 évesen lettem pánikbeteg, 29 esztendősen szültem. A terhességem idején a megváltozott hormonkörnyezet miatt elkerültek a rohamok, csupán egyszer lettem rosszul, amikor a védőnő rám ijesztett, hogy nem hall szívhangot. Ugyan kétszer majdnem elvetéltem. A kezdeti nehézségek után békés volt a terhességem, majd nyolc hónapra megszültem őnagyságát, aki három nyolcvannal és ötvennyolc centivel üzent: kössétek fel a gatyát, én nem egy kispályás kölök vagyok!

Egy évvel később a férjem ügyei miatt összeomlott az életünk, azonnal vissza kellett mennem dolgozni, hogy eltartsam a családomat. A következő, több mint tíz évem arról szólt, hogy a férjem meggyógyuljon, hogy az én pánikom kontroll alá kerüljön, hogy a család egyben maradjon, hogy anyagilag finanszírozzam a férjem dolgait és a családom életét – valamint, hogy anyaként helytálljak.

Utóbbi nem mindig sikerült…

Amikor a lányom elkezdte az iskolát, még a poroszos oktatás híve voltam, beadtam abba az általánosba, ahova én is jártam. Tanultam vele, meg voltam győződve arról, hogy az osztályzatok szorosan összefüggésben állnak az ember későbbi boldogulásával. Kétségbeesve hajszoltam a gyerek sikereit, fogamat összeszorítva küzdöttem azért, hogy már a kezdeti időkben rakjuk le egy későbbi sikeres hivatás alapjait, hátha ő is úgy jár, mint én: ráhárulnak majd a férfifeladatok.

Ahogy teltek-múltak az évek, arra lettem figyelmes, hogy az én, önbizalomtól duzzadó gyerekem az iskola, a tanítónő és az én aggodalmaskodó viselkedésem hatására egy bizonytalan, megtört, visszahúzódó kislány lett.

Beláttam a hibáimat, iskolát váltottunk, kivettem az állami oktatásból. Most már nem jegyekben, hanem motivációban gondolkozom, nem az a célom, hogy éltanuló legyen, hanem az, hogy érdekelje őt az élet. Ezerféle különórát kipróbálhatott, és ugyan roppant nehezen találta meg a helyét, talán most sínen vagyunk. 

Tizenöt és fél éves, a terveink szerint a jövő tanévet Dániában tölti. A napokban tudtam meg, hogy a cserediákprogram szabályai értelmében 11 hónapig nem fogom látni.

Egy új embert fogok visszakapni. Bár valójában soha nem volt az enyém…

Amikor közölte velem, hogy elköltözik az apjához, nem lepett meg. Szörnyű veszekedések előzték meg a döntését. Az volt a kifogása, hogy gyakran vagyok gondterhelt és feszült. Csak annyira, amennyire ő meg nehéz kamasz volt.

Higgadtan reagáltam az elhatározására, de elmondtam neki, hogy ha egy nő hosszú éveken át kénytelen férfiszerepekben helytállni, akkor az feszültséget szül. Elmagyaráztam neki, hogy örömmel beletettem volna a popsimat én is a készbe, el tudtam volna képzelni az életemet kiegyensúlyozottabb körülmények között, de nem így alakult. Karriert nem azért építek, mert unatkozom vagy önmegvalósítok, hanem felszínen kell tartanom a családunkat.

Nem marasztaltam, ő pedig nem volt kíméletes. Mire másnap hazaértem, az apja már átcuccolta a gyereket magához. „Rátok áldoztam az életemet, erre itt hagytok a francba egyedül”, gondoltam az első napokban. Aztán az utolsó mondatai csengtek a fülembe: „meg akarom menteni a kapcsolatunkat, anya!”

Ennek három hónapja. Megszoktam, hogy hétvégi anyuka vagyok. Igenis mindenhez hozzá lehet szokni. Sőt, mindennek meg lehet találni a jó oldalát. Visszataláltunk egymáshoz. Ha nálam van, minőségi időt tudunk együtt tölteni. Beszélgetünk, filmezünk, összebújunk, ha megy a Mamma Mia. Az ember ilyenkor elfelejti azokat a kíméletlen szavakat, amelyek mélyebb sebeket ejtenek, mint bármelyik fegyver. 

Egy jó anya sosem a saját igazságát keresi, hanem a megoldást.

Hétfő reggelenként a Széll Kálmán téren szoktam kirakni, onnan megy busszal az iskolába. A visszapillantóban még hosszasan elnézem, ahogy ballag a buszmegálló felé. Aszimmetrikus a járása, a hajzuhataga a tarkójánál megtörik, és kettéválik. Görbe a háta, pedig ha kihúzná magát, sokkal csinosabb lenne.

Hiába szórom ki az elhasznált cuccait, valahogy újra és újra előkerülnek. Olyan, mintha szándékosan akarna észrevétlen maradni, mintha a saját maga ellensége lenne, pedig egyszerűen csak kamasz: egy sajátos szűrőn át látja a valóságot és magát...

Nincs jobbító szándék, amely ezen segíthetne. Csak szeretet van, ami minden körülmények között támogatja: zsíros hajjal, büdösen, lukas zokniban, szakadt farmerban, kopott csukában, piszkos körmökkel, folyton papucs nélkül, az ágyban utcai ruhával, kajamaradékos táskával, a fürdővizet órákon át folyatva, a fogmosást elhanyagolva, a telefont nem felvéve, a cuccait folyton elhagyva, a lakáskulcsot otthon felejtve, érzelmi hullámzással, váratlan kitörésekkel.

Amikor szem elől tévesztem, továbbhajtok. Feltankoltam. Péntek estig nem látom.

Anyának nem születik az ember. A gyerekkel együtt alakulgat. Először csinálom, erre nem lehet felkészülni, előtanulmányokat folytatni, trenírozni. A kamaszévekre meg pláne nem. Itt minden előfordulhat és annak az ellenkezője is. Másodpercenkénti váltással.

Kapcsolatunk fordulópontja volt, amikor elköltözött.

Rájöttem, hogy nemcsak az igazságot nem kell hajkurászni, de gyakran a megoldást sem. Kiforrja magát. Felesleges bármit is siettetni és erőltetni.

Gyakran azzal használ az ember a legtöbbet, ha passzív. Mindent megért, mindenre figyel, bármikor elérhető és bizalmat ébresztően kedves – de nem kezdeményez. 

Miközben passzívan imádom, persze rettenetesen féltem. Mire neveljem? Merre terelgessem? Mit osszak meg vele? Fogalmazzam-e meg a félelmeimet? Átadjam-e az értékrendemet, vagy csak ártok  vele? 

A közösségi média tönkrevágja az egészséges személyiségfejlődésüket, a kiközösítések – aminek ő is elszenvedője – világszerte egyre gyakoribb probléma. Kérdezi, érdemes-e jónak lenni, ha manapság az az értékes, aki sekélyes, könnyen kapható és ostoba.

– Pont engem kérdezel, kicsim? – kérdezek vissza. – Ezzel küzdünk mi, felnőttek is.

Összenézünk.

– De nem tudunk másmilyenek lenni, ugye, anya? – elmosolyodik, majd begubózik a pléd alá és elkezd olvasni. Meglesem: Frida Kahlo füveskönyve. Mellette a telefonja villog, üzenet jött, de le van halkítva, nem hallja. És úgy sejtem, nem is igazán érdekli.

Rácsukom az ajtót.

A többi kialakul.

Tamás Rita