–

Timi nagyokat lépve szitkozódott, megint tíz percet késik a jógáról, pedig a tanár múltkor is olyan pillantást lövellt rá két ászana között, hogy azért tuti megróná Gandhi. De mit lehet tenni, a főnök fél órával zárás előtt talált ki valamit, és nem érdekli, hogy neki életmódot kell váltania. Persze, szórakozni lehet a vastag combjain, meg a háttérben farönknek becézni, de ha végre tesz is valamit érte, hogy tényleg egészségesebb legyen, és tényleg találjon randipartnert ahhoz a ruhához, amibe igenis bele fog férni, akkor meg azzal van a baj. Timi tehát rohant, a táskák csapkodták az oldalát, és közben futólag megjelent a látóterében egy kis lila virág. Nini, már tavaszodik? – gondolta lihegve, de aztán megint eszébe jutott a jógatanárnő, meg hogy még nem volt ideje bevásárolni, és már el is robogott mellette.

Senki sem tudta, hogy került oda. Nem vették észre a széllel szálló magot, az apró gyökereket, a növekvés csodáját.

A virág csendes optimizmussal virult, a szára már jó erős volt, levelei fényesek, boldogan bontogatta virága szirmait, flörtölt a reggeli napsütéssel.

Élt – kis teste teljes erejével – annyira, hogy szinte fénylett.

Andris a sportszatyrát rugdosva nézegette a járda mellett felhalmozódott szemetet. Sörösdobozok, cigicsikkek, most több mint a múlt héten, de hétfő van, a hétvégén mindig felgyűlik egy csomó érdekesség. És akkor meglátta. Ott virított szerényen, szabadon, senkivel sem törődve, két féldecis üveg szomszédságában. Gyönyörű volt, lila, talán illata is lehet, de Andris nem tudott odáig  lehajolni, a nehéz iskolatáska folyton a nyakába esett. A tanára mesélte, hogy a növényeknek nagyon kevés föld is elég,  és van olyan gyom, ami a járdarepedéseken is áttör, de ilyen szépséges, különleges virágról nem volt szó. Egy autó húzott el arra, lefröcskölve a fiút a pocsolya szennyes levével. Andris dühösen, az arcát törülgetve állt odébb, utálta az autóst, az iskolát, és azt a hülye virágot is, amit meg se volt ideje nézni, minek nőtt pont egy pocsolyához, most rohanhat haza mosakodni.

Már nem látta, ahogy az összes szirmát kibontva hogyan lengedezik a szélben, illata méterekre áradt, azzal a biztos tudattal várta a lepkéket, méheket, hogy meghozta a tavaszt. Kicsit ugyan már fázott, nem melengette a tövét száraz avar, nem simogatták fűszálak, a fényt elfogták a magas házak. A virág magányában lehunyta a szemét, és madárdalról meg színekről álmodott.

Zita délután a fodrásztól lépett ki, és miközben a sapkát a fejébe húzta, már a telefonján pipálgatta ki az aznap végzett teendőket. Muszáj volt az utcán, mert még a bankba is el kellett mennie a karácsonyra felvett hitel miatt, hiába magyarázta Tominak, hogy ezt nagyon nem kellett volna. De ő akciós tévét akart karácsonyra – hát, megkapta, csak győzzék kifizetni. Mostanában úgy érezte, egyre nyomasztóbb a teher a vállán, minden újabb számlánál mintha a fogát húznák, és még nincs itt a februári fizetés, amiből fogorvoshoz kéne vinni a gyereket. Rohadt hosszú ez a január, gondolta, és azon tűnődött, vajon mások is vajas kenyéren élnek-e februárig a hülye ünnepek miatt, amire csak a le nem szedett, potyogó fa emlékeztette, vagy az az audis ott például megoldotta a zsebéből. Annyira tele volt a feje a pénzügyi számítgatásokkal, a telefonbabrálással, hogy nem nézett maga elé.

Sem a fénylő lila virágot nem látta, sem az elé kivágó autót.

A virág már nagyon fázott, magányosan vacogott, szirmai hervadni kezdtek. Még észrevette, hogy egy női kéz lecsattan mellette, aztán eljött a korai sötét, már nem látott semmit, és tudta, hogy ma éjjel meg fog fagyni. Mindenki rohant tovább.

Fenyvesi Zsófia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/MarinaP