–

A tévé az elhanyagolás előszobája (vagy nappalija)

Néhány hete a négyéves lányom a nagyszüleivel színházba ment, de a darabhoz a testvérét (kétéves és két hónapos) még túl kicsinek találtuk, viszont arra az estére nem leltünk számára is megfelelő színházi élményt. Így felajánlottunk neki négy programlehetőséget. Ebből az utolsó az volt, hogy otthon maradunk, megnézünk egy mesét együtt, popcornt eszünk a kanapén, és nem csinálunk semmit. Ezt amúgy csak nagyon ritkán tesszük, mire a kislányom gondolkozás nélkül rávágta, hogy ez legyen. A több program a Tropicarium, a Sikló + Várbeli séta és egy óriási akváriumos étterem volt, amik közül az éttermet leszámítva mind szerepelt már a programjaink között, nagy sikerrel. Persze a történethez az is hozzátartozik, hogy sokkal többször csinálunk házon kívüli családi programot, mint amennyiszer együtt leülünk a tévé elé. Ami alapvetően nyilván jó. De amikor az eset után megbeszéltük, hogy kinek mi volt a nap legjobb és legrosszabb történése, a lányom még két nappal később is a közös mozizást emlegette (ahogy a színház után hozzánk csatlakozó nővére is). Én meg nem győztem csodálkozni, mekkora élmény nekik, hogy együtt megnézünk egy animációs filmet. Miközben legrosszabb esetben minden második nap csinálunk valami élményt adó programot otthon, és gyakran azért van házon kívüli is, hogy ne csak otthon tengjünk-lengjünk (ami valójában társasozást, olvasást, szerepjátékot, közös háztartásvezetést takar).

Túltoljuk a jó szülőséget?

Ha a napi rutinon kívül szeretnénk elindulni otthonról, a lányainkban azonnal bekapcsolnak a tudat alatti (meg néha a tudatos) fékezőernyők. Átlag öt pisilés, 40 perces válogatás az útra vihető könyvek között, hirtelen feltörő, azonnal orvosolandó éhség, megoldhatatlan dilemmák és viták a szállítandó puha állatka kapcsán, konfliktus a sapka és a sál (jobb időben kardigán) kiválasztásánál. Néha elunom, és megkérdezem, hogy „akkor maradjunk itthon”? Általában az a válasz, hogy igen. Persze vannak nagyobb mozgásigényű gyerekek is, de sokszor őket is kielégítené egy kis pocsolyázás az utcában, nem kell mindig nagyszabású program. De közben ott a belső és a külső nyomás, hogy egy jó szülő sok – korának megfelelő – programra viszi a gyerekét, nem a telefonját nyomkodja, miközben a csemete a ház melletti járdán szaladgál. Az a tapasztalatom, a kisgyerekeknek mindegy, hogy a fullpanorámás Várhegyen pipálja ki a napi futóbringázást vagy Zugló egy csendes utcájában.

Ugyanez igaz a különböző babaprogramokra: sokszor a gyermeknek is több vele a macera, mint amennyit nyújtani tud egy otthoni ölben éneklés. Persze, nem mondom, hogy nem kell a program, de sokszor inkább a szülőnek van nagyobb igénye rá. És remélhetőleg nem azért, hogy kipipáljuk, kitegyük az Instára, és elmesélhessük a barátainknak. Kicsit magam ellen is beszélek, mert mi egy csomó fix helyre járunk a gyerekekkel.

De már megtanultam, hogy ha rohanni kell, akkor inkább kihagyunk egy programot, mert az állandó sietség és feszültség mindenkit megterhel.

Nem tudsz kibújni a bőrödből

Nemrég egy ismerősünk járt nálunk, és amikor megérkezett, épp óriási rajzolásban voltunk. Elmesélte: ő már előre parázik amiatt, hogy ha majd gyereke lesz, hogyan tanul meg rajzolni, ami nem az erőssége, sőt. Egyrészt nagyon durva, hogy már a gyermekvállalás előtt frusztrálódunk a „tökéletes szülő” elképzelt képe miatt. Másrészt szerintem a válasz az, hogy sehogy. Nálam az éneklés a hasonló mumus, mondjuk úgy, hogy az énekhangomat rikácsolós banyák szinkronizálására lehetne egyedül használni. Egy ideig küzdöttem is vele, mert komolyan, még nekem sem jó hallgatni. De a gyerekeimnek igen, mert ők ehhez szoktak hozzá, és hiába dolgozunk a zenei nevelésükön jobbnál jobb számokkal és koncertekkel, még mindig nem mondják, hogy fogjam be, és ne daloljak nekik. Pedig ezen – kivételesen – nem sértődnék meg.

Azon viszont számtalanszor megsértődtem, hogy a közepesen ehetetlen cukrászdai sütiket óriási ovációval fogadják a büdös kölkök, miközben én kétnaponta készítek valami finom házi édességet. Aztán rájöttem, hogy én is imádtam még a szar éttermeket is gyerekkoromban, mert nem volt benne gyakran részem, és nem értékeltem anyukám isteni főztjét eléggé, hiszen ez jelentette a napi rutint. Úgyhogy már kegyesen megbocsátom a béna „sütiízlést”, és édességgyártás helyett inkább olvasok, miután vettem két vállalhatatlan linzert.

Ne ítélj, hogy ne ítéltess!

A lányom ovijában megesik, hogy ha valakinek nincs éppen szükséges váltóruhája, akkor az arra lézengő szülőktől kérnek egyet egy másik csemete készletéből. Múltkor velem is ez történt, és még meg is veregettem a saját vállamat, hogy micsoda mintamama vagyok, hiszen a kislányom szekrényében – a két nappal korábbi rendrakásom eredményeként – élére állítva sorakozott minden szükséges holmiból kettő. Aztán, mielőtt önelégült mosolyra húztam volna a szám, bevillant, hogy a szeptemberi ovikezdés idején két hétig nem volt megfelelő váltófelszerelése. Először azért, mert a nagy kapkodásban otthon felejtettük, majd nem sikerült kivenni a kocsiból. Végül ez inkább szerencse volt, mivel a vele azonos bugyiméretet hordó húga akkor döntött úgy, hogy végleg búcsút int a pelenkának, és felmerült egy kis mosási probléma. Így két hét is eltelt, mielőtt a szekrénybe került volna a komplett váltócucc. Nem okozott drámai problémát, eltanácsolást, védőnői értesítést, szerintem fel sem tűnt senkinek. Vagy ha feltűnt, elég tapintatosan kezelték, a lányom pedig sosem jött haza másvalaki ruhájában, de ehhez azért szerencse is kellett.

Nem olyan rég viszont olyan pofavágást kaptam egy buszon ülő hölgytől, hogy kicsit meg is ijedtem. Azt a brutális szülői hibát követtem el, hogy az egyik gyermekemnek tabletet, a másiknak telefont adtam a kezébe, amikor az amúgy huszonöt perces hazaút helyett épp negyvennyolc perce araszoltunk a dugóban. Bár lehúzhattam volna az ablakot, és vázolhattam volna a helyzetet a kedves hölgynek, inkább az egyezményes „törődj a magad dolgával” kézjellel vezettem le a pofavágás következtében felgyülemlett feszkót. (Amúgy nem értettem félre semmit, elég hosszan vágta a rosszalló arcot, és azt is leolvastam a szájáról, hogy „ekkora gyereknek telefon?!”)

És persze nem csak a néni a buszon. Mind ítélkezünk, mert jó érzés azt gondolni, hogy „bezzeg én ügyesebb/jobb vagyok ebben”.

De biztos, hogy mindig ügyesebbek és jobbak akarunk lenni, ahelyett, hogy kicsit lazábbak, nyugodtabbak lennénk?

Nyilván nem lehet mindenben a könnyebb ellenállás felé mozdulni, de ha ez egy kis tévénézést, bolti sütit, gyorskaját, néhány lustálkodással töltött napot, kevesebb különórát és egyszerűbb mindennapokat jelent, akkor nem lehet, hogy mégiscsak jobb szülők leszünk tőle?

Én legalábbis ezzel nyugtatom magam…

 

Tóth Flóra

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/gpointstudio