– Erika, gyere be!
– Mama, nem Erika vagyok.
– Erika, gyere már be!
– Jó, Mama itt vagyok.

Mama néz maga elé. Az otthonkája szélét gyűrögeti. Koszos már az a ruha, de nem engedi, hogy levegyük. Erikának hív. Az anyám nevén.

Két hónapja összekever minket. Hiába magyarázom neki, hogy nem Erika vagyok, hanem Éva. Nem jegyzi meg.

„Már nincs meg neki” – mondja Katalin, a körzeti orvos, majd feltolja a szemüvegét, hogy újra leeshessen a hegyes orrvégére.

Összekever anyámat meg engem. Igaz, szakasztott mása vagyok…

Szóval két hónap alatt összemosódtam az anyámmal.

Kicsit úgy érzem, mintha nem is számítanék. Mintha csak anyám létezne, aki ráadásul nem is a vér szerinti lánya. Én meg azért csak az unokája vagyok.

– Erika, gyere ide!
– Itt vagyok, anya!

Most már inkább úgy szólítom, ahogy anyám hívta: anyának.

Neki Mama volt mindig is az édesanya. A másik anyja, az igazi, ahhoz nem kötődött ennyire. Mondjuk, nem csoda. Minek is kötődne az ember olyasvalakihez, aki nem igazán törődik a tulajdon gyerekeivel.

Mama mondta mindig, hogy ne bántsuk a másik nagymamát, mert nem mindenki tehet arról, hogy olyan, amilyen.

De én azért haragudtam, dölyfösen, mint egy kis álnok. Kígyóságokat beszéltem a másik nagymamáról, aki nem is volt igazán nagymama.

– Erika, itt vagy?
– Itt vagyok, anya!

Közben mama fel akar állni. De nagyon erőtlen, nemrég hozták haza a mentők. Egy szál pendelyben találták meg, mezítláb botorkált Tiszalök határában. Féltek, hogy tüdőgyulladást kapott, ezért bent tartották.

Erzsike néni. Ismerik a mentősök. Nagyapa mentős volt. Emlékszem a temetésére, szirénáztak a kollégák. Szívszorító volt, majdnem beledöglöttem, úgy ordítottam.

Mama meg csak állt, mint egy kőszikla. Nézte a leereszkedő koporsót, bámulta a földet, amit rádobáltak a lapáttal. Azt a dobogást most is fel tudom idézni. Hangosan csattant a barna anyagon. Meg nagyapán, aki nem jön már ki onnan soha többé.

Egy élet. Csak ennyit voltak együtt.

Hogy lehet kibírni innen a másik nélkül?

Sehogy.

Ott kezdett el repedezni mama tudata. Láttam a pillanatot. Éreztem, hogy innentől ő már nincs ugyanúgy nekünk.

Először csak az addig mindig kifogástalan húslevest rontotta el. Belefőzte a mosogatócsutakot. Aztán a főzeléket. Majd a grízgaluskát. A végére minden ehetetlen lett. Elfelejtette a recepteket. De ő nem érezte. Ült az asztal mellett, és mosolyogva nézte, ahogy eszünk. Nem szóltunk, hogy a levest megcukrozta, a főzeléket szétsózta.

Aztán rohamosan épült lefelé. Majd szökdösni kezdett. Kilopta a kulcsot éjszaka, és kiment. Sosem tudtuk, merre indult. Ő sem tudta.

– Erika!
– Itt vagyok, anya!

Szorítja a kezem. Vagyis nem az enyémet, mert én már összemosódtam anyámmal, aki még nem ért haza a gyárból.

Odakint november. A szőlő csupasz sziluettje tornázik az ablak előtt. Nagyapa szőlője mindig olyan finom volt.

Mama húslevese is.

Szorítom a kezét. Nem engedem el. 

Szentesi Éva