Meghívtak az egykori általános iskolámba, hogy Kínáról meséljek hetedikeseknek és nyolcadikosoknak. Beszéltem a kantoni hétköznapokról, a készpénzt háttérbe szorító elektronikus pénztárcáról, a kínai iskolákban szokásos relaxáló szemtornáról. A bátrabbak pálcikával ették a mogyorót, és kamasz fiúk írták utánam a táblán a bonyolult kínai írásjeleket. A szokatlan földrajzóra után benéztem a régi osztálytermünkbe, amely szinte összezsugorodott, és a pillanat tört része alatt hívta elő valahonnan mélyről az örsi foglalkozások hangulatát, tini-szerelmek drámáit, a „Tanárnőnek tisztelettel jelentem…” kezdetű létszámjelentés alatti feszült csendet, és az akkor népszerű diplomatatáskák képe is bekúszott a jelenbe. Mintha méretet váltott volna a kézilabdapálya is, ahol fagyban, hóban, melegben róttuk a köröket a hajnali edzéseken, és ahol az úttörő-felszerelésünkről a sípot lehagyva vagánynak éreztük magunkat a hetedikes évzárón.

Az iskola szám helyett ma nevet visel, a piros karszalagos ügyeletesek már nem állítják meg a folyosón rohangálókat, és talán egyedül a lakkozott, barna lambériás fal ugyanolyan ma is, mint amilyen 1987-ben volt.

Csak utólag gondoltam bele, hogy pontosan harminc évvel ezelőtt ültem utoljára azokban a világoszöld padokban, de abban azért titkon végig bíztam, hogy talán sikerül egy olyan gondolatmagocskát elhinteni, amit én kaptam ott egy igazi pedagógustól.

Három évtized távlatából kósza emlékképek és néhány érzés ugrik be a legtöbb tantárgyról: szerettem a matekot, az óra elején önállóan megoldandó feladatokat; biológiaórán fizikai fájdalmat éreztem, annyira nem érdekelt, és a hetedikes könyv második témakörénél úgy döntöttem, hogy a tajga és a tundra növénytársulásai számomra elegendő információt nyújtanak e tudományterületről. A magyar nyelvtan logikája elvarázsolt, és lelkesen húzgáltam az állítmányok alá a kettős-, a határozók alá a hullámos vonalat, valamint imádtam az oroszórákat a cirill betűktől az igeragozáson át az „Áll egy ifjú nyírfa a réten” című dal keserédes dallamáig.

De volt egy tantárgy, amely igazán mély nyomot hagyott bennem: a földrajz. Már azt  is érdekesnek találtam, milyen sokféle ország, mennyi kultúra és nyelv van, a bulgáriai nyaralásokon imádtam a térképet böngészni, de a tantárgy iránti érdeklődéshez kellett még valami – pontosabban valaki: Ági néni, a földrajztanárnő.

Azokat az óráit szerettük a legjobban, amikor az elején feltette a másoktól szokatlan kérdést: „gyerekek, ma tanuljunk vagy beszélgessünk?”.

Egyöntetű válaszunk után a mindig aktív, nagyszájú sportosztályunkra valami angyali csend ereszkedett, és egy emberként hallgattuk Ági néni „meséit” a világról. A földrajzórák jóval túllépték a tantervi keretet, a leadandó anyag kibővült, szerteágazott, bekukucskáltunk egy kicsit a történelembe, elkalandoztunk a művészettörténet és az irodalom felé. Időben és térben utaztunk, jártunk távoli tájakon, Mátyás király udvarában, hallottunk a náci Németországról, Radnóti haláláról.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Lényegtelen volt, hogy mi a hetedikes és mi a nyolcadikos anyag, az összefüggések, a szaktantárgyak közötti kapcsolatok és átfedések elmosták a központilag megszabott keretet. Az oly rövidnek tűnő negyvenöt percbe bújtatott földrajzi-, történelmi-, kulturális érdekességek, elgondolkodtató történetek néhányunkban akiben megnyitották- másokban megerősítették a kíváncsiságot, a felfedezni vágyást, és megmutatták, hogy a világ nagyon sokszínű, pontosan ezért olyan érdekes. Ezeknek a szokatlan földrajzóráknak a végén Ági néni azt kérte, hogy nézzük át a könyvből a következő anyagot, és mi valóban megtanultuk, hol bányásznak Magyarországon bauxitot, meg azt is, milyen magasan található a Kékestető.

Harminc évvel később ugyanazon a katedrán álltam, és én válaszoltam a kérdésekre. Kína fejlettebb Magyarországnál? Vannak vulkánok? Szigorúak a kínai tanárok? Képek segítségével végigjártuk Kanton utcáit, felhőkarcolókból tekintettünk le a 15 milliós városra, megbeszéltük, ki mit szeret a kínai konyhából, megnéztük, milyen zöldségek és gyümölcsök vannak a piaci standokon. Meséltem arról, hogy hány éven át tanulnak a kínai gyerekek olvasni, miért illeti meg feltétlen tisztelet az idősebbeket, és azt is, hogy a technikai fejlődésben rejlő elképesztő lehetőségeket hogyan használják ki. Miért jó a piacon a telefonom és egy QR-kód segítségével pillanatok alatt fizetni. Az öt és fél éves lányom egy ponton a kezemet rángatta, hogy mondjam el, ott nem esik a hó, így az ő kérésére meséltem a szubtrópusi klímáról, arról, mennyire párás és meleg a kantoni nyár, és milyen az augusztusban pusztító tájfun, amely szinte vízszintesbe hajlítja a mélyzöld pálmafákat.

Jó volt megosztani azt, amit látok, tapasztalatok, és az is, hogy közelebb hozhattam számukra egy távoli kultúrát.

Egy pillanatra átfutott a hideg a hátamon, amikor realizáltam, hogy pontosan harminc évvel ezelőtt én hallgattam érdekfeszítő történeteket a katedra másik oldalán. A tárgybeli információkon túl ott volt a mondanivalómban az az élettapasztalat, amelyet három évtized alatt halmoztam fel, az a látásmód, amelyet nagyban formált a nyíregyi gimi, debreceni egyetemi évek, Budapest és a négy ország, ahol éltem. A Boszniában, Kínában, Szenegálban és az Egyesült Államokban töltött éveim alatt ugyanaz erősödött meg bennem, amit anno Ági néni óráin szívtam magamba: hogy a világ nagyon sokszínű, és pontosan a sokfélesége miatt ennyire érdekes. Nem tudom, egy alkalom mennyire hagy mély nyomot bennük, de az érdeklődő tekinteteket visszapörgetve úgy tűnt, talán elgondolkodtatja őket a mondanivalóm, és abban bízom, hogy sikerült elhintenem azt a gondolatmagocskát, amit anno én kaptam meg azokban a világoszöld padokban.

Ha kíváncsi vagy, hogyan látja Éva a világot, kattints ide, ha pedig többet olvasnál arról, milyen az élet Kínában, ahol a családjával él, amikor épp nem Thaiföldön utazgat, akkor nézd meg Éva Facebook-oldalát.

Trembácz Éva Zsuzsa

Kép: fortepan