–

A karácsonyt a szeretet ünnepeként tartjuk számon, a december közeledtével sokaknak mégis egy ismerősen szorongató érzés jelenik meg a szívében. Egy érzés, amely nemcsak az ünnep elüzletiesedett jellegéhez köthető (igen, a legtöbb családnak nincs szüksége egy harmadik tévére és egy ötödik kávéfőzőre), hanem a korábbi karácsonyi veszekedések fájó emlékéhez is.

A játék neve: családi karácsony

Eric Berne pszichiáter híres műve, az Emberi játszmák – bár eredetileg szakkönyvnek íródott – mára az egyik legnagyobb példányszámban eladott sikerkönyv a világon. Nem csupán könnyen érthető és olvasmányos jellege miatt, hanem, mert bizonyos mértékig mindannyian magunkra és az életünkre ismerünk benne.
Az író a játszmát olyan rejtett társas érintkezések sorozatának írja le, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad. Pont, mint a családi karácsony.
A játszma ezen értelmezésében vannak tudat alatt, kimondatlanul leosztott szerepek, visszatérő elemek, megszokott érzések, és a múlt bennünk élő helyzetei, melyekben mindannyian tudunk egyszerre megsebzett gyermekek, sértődött felnőttek… és gyakran saját szüleink is lenni.

Az egész éves hajtást követő – az anyagi lehetőségeinket messze meghaladó – ajándékvásárlás után a családi készülődés menetének fix pontjait mindenki fel tudja sorolni – a „bejáratott” veszekedéssel együtt.

A kérdés csak az, miért ismételjük, hogy ha mindig sírunk a végén?

„Hagyománnyá vált” veszekedés

A körülöttünk levő nagy és bizonytalan világban az ismétlődő, kiszámítható folyamatok lesznek azok, amelyek megtartanak minket. A tradíciók olyan keretet nyújtanak, melyek mentén tudunk kapcsolódni. Ebből a szemléletből kiindulva egy játszma, melynek minden elemét minden egyes családtag kívülről tudja, „biztonságosan” ismerős tud lenni – akkor is, ha fáj. Sokan számolnak be arról, hogy szinte már meglepő, ha az egyik évben valamiért elmarad a veszekedés, elmarad a „hagyomány”.
A racionalitás mentén joggal feltételezhetjük, hogy egy olyan szokásnak, amely évről évre veszekedésbe torkollik, egy idő után nincs létjogosultsága, de tudatalatti folyamataink nem feltétlenül így működnek. A begyakorlott minta nem a pozitív-negatív tengely mentén kódolódik, hanem az ismerős-ismeretlen szempontja szerint. A családi karácsony drámajátékát nemegyszer a szülői házból hozzuk; a társas hatásokkal foglalkozó szociálpszichológusok megállapítása szerint egy adott csoportra (esetünkben: a családra) vonatkozó szabályrendszer akkor is fenn tud maradni, ha a csoport eredeti tagjai már teljesen lecserélődtek. Így fordulhat elő az is, hogy gyakran – minden igyekezetünk ellenére –  a karácsonyi főzés közepén a saját anyánk „szalad” ki a szánkon; megörököltük a bevett mondatokat.

Kilépés az ördögi körből

A mintából való kilépés talán az egyik legnagyobb önismereti munka. Tudatos énünknek kell szembeszállnia a tudatalatti bevésődésekkel, melyek sokkal nagyobb részt tesznek ki.
Nem elég felismerni a mintát és (gyakran terápiában) érzelmileg átdolgozni, mi volt az, ami korábban fájt, a viselkedés változásáért nagyon sokat kell tenni.

Gyakorlati szempontból segítség lehet, ha felidézzük az előző karácsonyokat, és elemeikre bontjuk azokat. Mi volt a jó, mi volt a rossz? Mire emlékszünk? Az ajándékokra legtöbbször egyáltalán nem, az érzésekre annál inkább. Ezekből kiindulva fel tudjuk térképezni a folyamatokat, amelyek a drámához vezettek: túlvállalás, merev tervezés, a feladatmegosztás hiánya, végkimerülés. Innen kezdhetjük átalakítani a „hagyományt” – megelőzés alapon, nem december 24-én, az utolsó pillanatban.
Egyetlen pszichológus sem találkozott még olyan gyerekkel, aki attól traumatizálódott, hogy karácsonykor csak kétféle sütit sütött az anyukája. Olyannal viszont igen, aki felnőttként is tisztán emlékszik, hogy látta a saját könnycseppjeit a halászlébe potyogni, és milyen volt minden évben a gyerekszobából azt hallgatni: „Elegem van, elválok!”.

Saját – megsebzett – belső gyermekünket segítségül hívva tudjuk magunkat újra és újra emlékeztetni arra, hogy a hat fogást a társadalom (?) várja el. De ne a társadalomnak csináljuk a karácsonyt! Hanem a közvetlen, szerető környezetünknek, amelyben sok esetben benne vannak azok az egykori gyerekek is, akik – egy másik példát látva – meg tudják gyógyítani a fájó ünnepi emlékeket. És ebben benne vannak a mostani gyerekek is, akik épp életre szóló emlékeiket „gyártják”; azokat, amelyek később meghatározzák majd őket.

Ha elhagyjuk a korábbi mintáinkat, amelyekről mindig is éreztük, nem a mieink, akkor tudjuk igazán meglátni, mire vágyunk, és mire vágyik a másik. Szerintem ez az igazi szeretet (ünnepe).

Rácmolnár Lili

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/SG SHOT