Amikor elesnek, beverik valamijüket, és sírnak, majd elhangzik, hogy „anyaaa, apaaaa”, az mindig is fájdalmas volt.

Na, nem úgy, mert megszokod, csak na.

Anya, mi?

A másik csoportból most is áthallatszik a sírás, és az elnyújtott „anyaaaa”.

Zitának nincs jó napja. A múltkor sem volt, amikor én hoztam a bölcsődéből.

Egyik kezemet fogta a hiperszuperaktív Kevin, az ő kezét fogta Vivi, a másik kezemet meg Zita.

Láncmese.

Azon a héten én hordtam haza őket, jól is ment, de akkor sírt végig, a hasát fájlalta. És ez sem derült ki könnyen, tudod, milyenek a bölcsisek.

Már az öltözés sem volt egyszerű, egyfolytában sírt, és akkor még azt sem tudtam, mi van, velem van a baja? Vagy mi?

Közben Kevin a falon, a csöveken lógott, „nézzétek, mit tudok” – szólította meg a többi szülőt, akik – mint általában a többi szülő a bölcsődékben, óvodákban, iskolákban, buszon, villamoson – néztek is.

Zavartan? Furcsán?

Ez van.

Megvan nekik is a bajuk.

Szóval Zita egész addig ordított az ölemben, míg aztán a buszon a görcs kiengedett, és én a szar –  bocs, kakiszag – közepén izzadva, csak abban tudtam reménykedni, hogy nem fosta össze hátközépig magát és engem.

Szóval, ahogy itt hétvégézem, hallom, ahogy az anyját hívja fájdalmában, de az nem jön.

Helyette itt vannak a nénik a csoportjában.

A nénik, akik megtanítják bilibe kakálni, köszönni, kanállal enni, zuhanyozni, fogat mosni.

A legdurvább élmény az volt, amikor tudatosult bennem, hogy az átmeneti otthonnal szemben, ahol korábban dolgoztam, ezek a gyerekek nagyrészt már végleg itt lesznek, és én vagyok az, meg a három kolléga, akik a család helyettesítői. Akár tetszik, akár nem.

Tőlem veszik át a dolgokat.

Vagy nem.

Ez durva.

Végül is van tíz gyerekem.

Nagycsalád.

Van egy srác a csoportban, nehezen értük el egymást, de túl vagyunk rajta, szóval sokszor magányossá válik, szomorú, meg morog, dünnyög minden kis semmiségen.

Egyszer mondtam neki, hogy „micsoda egy depressziós vagy te”.

– Jaj, isten őrizz!

– Na, miért tiltakozol annyira, én is szoktam depressziós lenni. Úgy értettem, rosszkedvű.

– Hát, én nem vagyok az. Az kéne még, hogy elvigyetek valami pszicho-vizsgálatra.

– Jaj, nem azért mondtam, csak, hogy miért vagy szomorú, mi bajod, mi hiányzik? – tettem fel a kérdést lazán – elfelejtve egy pillanatra, hogy hol vagyok.

– Mi hiányzik, mi hiányzik? Egyet mondok, a család.

– Ó.

Csend.

– Soroljam még?

– Ne.

Megkezdődött közben a karácsony. A héten több állandó támogató jött ünnepelni, nagyon kedves dolgokat hoztak.

Hangulat már van, és az ünneplőruhák is folyamatos készenlétben.

Érzelmileg mindig helyre rak ez az időszak, sokaknak javasolnám.

Pár napja a kis Máté-lány egy vitánk során azt mondta nekem, hogy „dudulj” (dugulj) el.

Én most „eldudulok” kicsit, karácsony… meg ilyenek, és igyekszem sok finomságot főzni, a családommal társasjátékozni, olvasni, filmet nézni, este felkapcsolni a karácsonyfán az izzókat.

Hú, ez kicsit érzelgős lett, úgyhogy tényleg „eldudulok”, és javaslom, ti is „duduljatok”.

 Zebegényi Péter