–

Veronnak akkora szája van, mint a Bazilika kilincse, vagy inkább a Bécsi kapu. Sőt, igazából el is lehetne nevezni róla a Bécsi kapu teret, mondjuk, lehetne Bécsi kapu Veron tér. „Fú, de vicces, hahaha, röhög a vakbelem…” – mondja, és vigyorog bele a fejembe, miközben úgy pöfékel a hatalmas amerikai dzsipjében, hogy majdnem befulladok mellette az anyósülésen, persze ezt leszarja. Szőkített haja van, babarózsaszín körmei, de Veron nem az a cicababa-féle, hanem inkább olyan nőcis (bár ezt a szót utálom, hogy nőcis, annyira „nőimagazinos” megfogalmazás, hogy fúj).

Éppen jövünk haza a boltból, rengeteg mindent vettünk, vagyis vett, mert imád vásárolni, gondolkodás nélkül pakolja atomfullra a kosarat, ami az egyik pillanatban még üres, az a másikban már az áruház plafonjáig ér. Az a mai küldetés, hogy gyertyákat kell venni. Karácsonyi gyertyák. Veronnal imádjuk a karácsonyt. Mindent, ami karácsonyi. Ha rajtunk múlna, akkor egész évben égnének az Andrássyn a rénszarvasos meg csengettyűs fények, a plázákban júliustól szólna a Jingle Bells, és soha nem szednénk le a karácsonyfát. Persze ez a vágyálmunk felveti azt a nagyon is jogos kérdést, hogy tudnánk-e akkor is ugyanennyire örülni ennek a gyönyörű ünnepnek. Abban gyorsan megegyezünk, hogy ez nem annyira biztos.

Az évszakok körforgásában a változás a jó. A karácsonyban pedig az, ha várni kell rá.

Ha beköszönt a november, onnantól mi már karácsonyi lázban égünk. És nem, nem jók a tavalyi díszek. Eleve kevés is, mert tuti levert belőlük néhányat a macska, meg új dolgok jöttek divatba, pláne, hogy a menő színek sem ugyanolyanok már. Néhány éve még a neon volt menő, most meg bejött a szürke és a szőrös. Igen, szőrös, jól értem, Veron nem viccel. Ezzel sem. Amikor a kasszához érünk, és elkezdjük kipakolni a gyertyákat, a pénztáros odaszól, hogy ehhez bizony már tűzvédelmi engedély is kellene. Röhögünk. Röhög a kasszás is. Szerintem azt hiszi, hogy elvetemült újlipóti anyukák vagyunk, akiknek minimum három gyereke van fejenként, és nagy örömöt akarnak ma otthon szerezni a kis lurkóknak a rengeteg dísszel.

Hat szatyornyi gyertya. Piros, fehér, szürke (a szürke a szőrös adventi koszorú miatt kell), illatos, vastag, vékony, kicsi, egészen apró teamécses, és vaskos, méteres darabok is lapulnak a táskákban. A házban mindenfelé random módon elhelyezett Mikulásokba lehet botlani. Van egész szép méretes Miki, van pici ujjbáb, és takaros, rendes darabok mindenféle színben, amit a kedves Télapóra el lehet képzelni. Az ablakokat égősorok díszítik szoros egymásutánban, szigorúan bekapcsolva, akkor is, ha nem látja senki. Két adventi koszorú, az egyik szőrös, idei divat szerint, a tavalyi meg simán csak gyönyörű piros. Veron természetesen mindkettőt meggyújtja, amint belép az ajtón. Az emeletre vezető lépcsőfokokon ez a felirat díszeleg fehér, tenyérnyi betűkből: MAS.

– Mi a picsa az a MAS? – kérdezem nyeglén, tüdőmet épphogy kiköpve a harmincöt kilónyi gyertya súlya alatt.
– XMAS volt az, csak a macska reggel leverte az X-et, a kutyák meg egyből darabokra cincálták. Anyám azt mondta erre, képzeljük hozzá! – mondja, miközben göndör kacaj hagyja el a torkát.

A lakást tovább díszítjük, bár már így sem lehet jelzésértékűnek mondani a karácsonyt az ötven négyzetméteres nappaliban, de mi azért még kipakoljuk a friss szerzeményeket. A konyhaszigeten, a fényes, fekete sütőlap és a szőrös koszorú mellett hat köbméternyi viasz terül el az összes létező méretben. Veron sorban gyújtogatja őket, de nem engedi, hogy segítsek. Ez egy külön rituálé, amit imád csinálni. Átjön a szomszédból Gabi, Veron húga, borozunk, tereferélünk, megvitatjuk a hetet, belenézünk az új celebműsorba, kibontunk egy bort. Meg még egyet. Meg még egyet. Kedvenc zenéket teszünk be. Ha együtt vagyunk, minden este így indul, és a végén mindig oda lyukadunk ki, hogy az István a királyból bömböltetjük Koppány asszonyainak dalát, és Gabival megegyezünk abban, hogy feltétlenül elmegyünk Vikidál Gyula januári koncertjére, ahol majd autogramot kérünk tőle. Mindkettőnk gyerekkori emléke ugyanis a hangos puffon ugrálás a rockoperára. Persze mindkettőnknek Koppány a kedvenc karaktere.

Veron egy óra múlva végez a gyújtogatással. Azon röhögünk, hogy ezt kábé ugyanennyi idő lesz elfújkálni lefekvés előtt. Mert persze ezt éjszakára nem hagyhatjuk így, – hacsak nem akarunk elkövetni közös öngyilkosságot. És azt ennyi üveg bor után nagyon nem akarunk. Sajnálnánk, ha kárba veszne.

Megbeszéljük, hogy szentestén is együtt leszünk. Nagyon várjuk. Addig meg van sok szép napunk a lázas gyertyagyújtogatásban kifulladva, karácsonyi válogatás dalokat hallgatva. Összeborulva.

Szentesi Éva

 A képek a szerző tulajdonában vannak