A harmadik trimeszter beálltával, az utolsó hónapban beütött az inszomnia, a nyugtalan láb szindróma, légszomj, a ház oldalát kirúgó hajasbaba és a gyomorégés. Magyarul: egyre több időt töltök a plafon bámulásával, a gondolataim terelgetésével... vagy legalábbis annak kísérletével. Ideges, kétségbeesett forgolódás és vánszorgó percek a társaim. Ilyenkor özönlenek a be nem fizetett számlák, az el nem intézett hivatalos ügyek, a babavárásra egyáltalán nem emlékeztető lakás rémei. Ez ráadásul mind bagatell. Mert ahogy belelovalom magam, máris jön a következő mumus. Mit szól majd Mór? Hogy fogja viselni? Mi van, ha nem lesz problémamentes a szülés, és tovább tart a kórházi tartózkodás? Mi van, ha karácsonykor szülök, és nem lehetek vele az ünnepekkor?

Jaj, remélem, sikerül természetesen szülnöm ezúttal. Jó, ha mégsem sikerül, az is tuti más lesz, mint először, de akkor is, jó lenne hamar összekapnom magam.

Bakker, Mór felsírt, megint rosszat álmodott. Vajon amiatt, mert jön a baba? Vagy az ovi miatt? Vagy a hülye Hupikék törpikék miatt? Korai volt az még. Visszaaludt. Én mikor alszom már el? Ha hanyatt fekszem, nem kapok levegőt, ha az oldalamra, akkor rúgkapál a leány, a lábaim meg nem bírnak magukkal. Kell még egy párna a fejem alá, támad a gyomorsav. Na, jó, most végre kényelmes... azt hiszem. Nehogy elfelejtsem, holnap mi visszük a kiflit az oviba, felírom a telefonomba, hogy emlékeztessen. Megint görcsöl a lábam. Felkelek, beveszek egy magnéziumot. Jézusom, mindjárt itt a karácsony, ki mit kapjon? Mór babaházat meg walkie-talkie-t szeretne. A családnak meg a barátoknak már kitaláltam, csak meg kellene tenni az elő lépést. Cikket is kellene írni, de miről? Olyan unalmasnak érzem magam. Iszom egy kis Salvus vizet. Istenem, komolyan, már esküszöm, szeretem ezt az ízt.

Visszafekszem, hátha most jobb lesz. Ja nem, még pisilek egyet, kaptam odabent egy jól irányzott fejest. Megyek az ágyhoz. Újabb fejes, futás vissza a vécére. És ha már itt tartunk, hogy minek érzem magam, az oldalamra fordulnék, de azt hiszem, egy ámbrás cet kecsesebben végzi el ezt a mozdulatot.

Megint felsír Mór, rosszat álmodott. Az apja áthozza hozzánk, én költözöm Mór ágyába. Mennyi lehet az idő? Úristen, még csak három óra? Vagy már annyi... Nézőpont kérdése. Ha így kínlódom egész éjjel, akkor sok, ami még hátra van, ha azt nézem, hogy bő három óra múlva kelés, és irány az ovi, akkor rémesen kevés.

A lábaim feszülnek, muszáj forgolódnom. A baba is mozog. Jé, létezik, hogy kitapintottam az ujjait? Azért az eszméletlen, hogy egy komplett emberi lény van a hasamban! Állítólag nagy haja van, vajon milyen színű lesz? Szőke, mint a bátyja és az apja? Vagy barna, mint én?

Vajon kiérdemeltünk ezúttal egy jó alvó babát? Nem bánnám.

Hallom, Mór megint sír. Vajon a baba miatt ilyen nyugtalan? Mi minden nyomhatja a kis lelkét. Odabújnék hozzá, de tudom, hogy rossz ötlet, mert akkor mozdulni se merek, nehogy felébresszem, ami az izgága lábaimmal maga a pokol. Majd reggel megölelgetem.

Hűvös van, magamra húzom Mór takaróját, aminek babaillata van. Eszembe jut az az első hajnal, amikor Mórral összebújva aludtunk egy enyhülést hozó, viharos éjszaka után. Egyikünk sem sírt. Aludt a mellkasomon, és én beszippantottam az illatát. Mi van a babaillatban, amitől olyan varázslatos? Mi a titka? Nincs a földön még egy olyan illat, ami ennyire addiktív lenne, ami megtölt szeretettel, hálával, csodával, ami megríkat és megmosolyogtat egyszerre. Valahogy ez az érzés transzformálódik, ahogy cseperednek. 

A minap is egy átlagos nap közepén elnéztem, ahogy Mór váltott kézzel lapátolja be a mandarint, és egyszerűen belefeledkeztem az arcába. Olyan mérhetetlen szépség áradt belőle, mint a mágnes, húzott magához az érzés, hogy összetartozunk, hogy nincs nála csodálatosabb ajándék világon. Senki sem képes annyira felidegesíteni, annyira kimeríteni, kihozni a sodromból, senki sem feszegeti annyira a határaimat, mint ő, de mégis, – hála neki – azt is tudom, hogy mindezt nemhogy kibírom, de hálás is vagyok érte. Na, nem akkor, amikor már egy órája maszatol a kiflivel, hogy aztán közölje, éhes, de nem kér kiflit, én pedig rikácsolni kezdek vele. 

De most, a babaillatú takaró alatt... végtelenül szerencsésnek érzem magam. 

A lábaim is lenyugodtak. 

És a szemeim végre lecsukódnak...

Szabó Anna Eszter