1991-ben kerültem egy vidéki nagyváros egyetemére. A „Ha majd kikerültök a nagybetűs életbe, meglátjátok…” kezdetű mondatok keltette szorongás pikk-pakk eltűnt: az első pillanattól kezdve lubickoltam a rám zuhanó szabadságban. Önállóságom első szárnypróbálgatásai voltak ezek pénzbeosztással, négy lány összecsiszolódásával egy 15 négyzetméteres kollégiumi szobában, hajnalig tartó bulikkal, és boros kólák felett átbeszélgetett éjszakákkal. A hangulatot áthatották a közelmúlt politikai változásai: alig két éve omlott le a berlini fal, és sodorta el a népharag a román diktátort. Ekkor került kezembe Jack Kerouac Úton című könyve, a beatnemzedék egyik meghatározó regénye. Dean Moriarty barátaival New Yorkból szeli át a kontinensnyi országot a nyugati partig, hajmeresztő kalandok, bulik, nem kis mennyiségű alkohol és drogok kíséretében. Megbabonázva olvastam: az az életérzés, amit én a patinás debreceni egyetem falai között, az alagsori bulikban LGT-re tombolva éltem meg, az sokszoros amplitúdóval jött át a történetből. De Amerika elérhetetlennek tűnt a pici kollégiumi szobámból.

(Kattints a nyílra a galéria megnyitásához!)

Azóta az élet messzire sodorta az egykor meghatározó életérzést, és hozott egy s mást. Azt például, hogy az anyósomék az Egyesült Államok közepén laknak. Júniusban hatvan órányi kocsikázás felébresztette egykori meghatározó olvasmányélményemet. Kicsit másképp sikerült, mint Dean őrült útja, mert maradtunk az ország közép- és dél-nyugati részén, s a gyerekülésben egy alig ötéves kérdezgette, hogy „messze vagyunk még?”, de a táj szépsége és sokszínűsége engem ugyanúgy lenyűgözött, mint őt.

Nebraska közepén

Természetesen indulás után negyvenöt másodperccel hangzik el az első „Mikor érünk oda?”, amint Nebraska közepén a 200 fős településről rákanyarodunk a főútra. Európai léptékű térérzékem szürreálisnak érzi a választ: a végtelennek tűnő lankás dombok között a legközelebbi nagyobb település 120 kilométerre van, és megközelítőleg hasonló sűrűséggel követik egymást a városok. A Sandhill napszítta lankáin legelő tehéncsordák és kecses szélmalmok látványát csak itt-ott töri meg egy-egy benzinkút hatalmas, színes kamionokkal, cowboy kalapos férfiakkal, és néhány lehajtóval a péntek esti Dallas-sorozatból ismerős ranchek felé. A hosszan elnyúló dombok között, a semmi közepén megszűnik az idő – és nagy örömömre a térerő –, és csak a Csiribiri és a Sehallselát Dömötör sokadik ismétlése emlékeztet az idő múlására, majd North Platte belvárosa rángat minket vissza a jelenbe. Vörös téglás épületek ingatlanosok és ügyvédek tábláival, lengőajtós éttermek, fegyverboltok, a város szélén gyorséttermek sorakoznak, a fehér burkolatú házakon zászlók lengedeznek, és kisteherautók haladnak komótosan a széles utakon. A kukoricaföldjeiről ismert Nebraska, a legritkábban lakott állam két magyarországnyi területén alig kétmillió lakos él. Amerikai meghatározás szerinti kisvárosaiban, amelyek pár száz fős lakóikkal otthon a falu kategóriába esnének, L-alakú, egyszintes motelek, iskola, templomok mellett szinte mindenhol van legalább egy helytörténeti múzeum színes, interaktív kiállításokkal, ahonnan engem kell visszarángatni a kocsiba.

Dél-Dakota medvéi

Dél-Dakotában a tehéncsordákat felváltják a komótos bölények, és az éttermek menüjén is bölényhúsból készült hamburgert ajánlanak – mellesleg egykori félig vega énemnek is ízlett. A Black Hills fenyvesekkel borított ormai, a sziú indiánok egykori szent helye, messziről feketéllik. Naponta öt-hat órákat utazunk, Micimackót és Bóbitát a férjem rockzenéje, és az általam áhított csend váltogatja, ami szerintem nagyon jól passzol a végtelenbe nyúló tájhoz. A Badlands kopár tájait az őslakos indiánok nevezték el rossz földeknek a hely terméketlensége miatt. A szél és víz formálta, kísértetiesen földöntúli hegygerincek és kanyonok között mintha egy másik bolygón sétálnánk, és a hirtelen feltűnő szivárvány teszi lélegzetelállítóvá a látványt. A dél-dakotai vadasparkban hol jobbról, hol balról sétált el mellettünk egy barnamedve. Számos helyen tanácsolják, hogy ne fussunk el, ha medvével találjuk magunkat szemben, ami önismeretemre alapozva magas valószínűséggel valóban nem az első spontán reakció lenne (dehogynem!).

(Kattints a nyílra a galéria megnyitásához!)

A medvéknél maradva eszembe jut Maci Laci, akit gyerekkoromban örökre a Yellowstone Parkkal kötöttem össze. Itt sikerült is grizzly medvét látni a gejzírek, ezerszínű hőforrások és a misztikusan gőzölgő iszapkutak után a frissen zöldellő, fehér sipkás hegyekben. Mire a mormon állam, Utah vörösköves félsivatagához érünk, megszokom az út menti moteleket, és már nem a San Francisco utcáin című sorozatból megmaradt élményeim alapján reagálok egy-egy éjjeli neszre. A hatalmas kanyonok, a félkörívűre formált sziklák, a naplementében szinte narancsvörös kövek ámulatba ejtenek, és csak én rettegek kígyóktól, ahogy az apró bozótok között kapaszkodunk fel a sziklákra a negyven fokos melegben. Nem messze onnan, Colorado Sziklás-hegységében éppen havazik, amikor valahol 3500 méteren a nagy vízválasztóhoz érünk, ahonnan egyik oldalra a Csendes-, másik oldalra az Atlanti-óceánba ömlenek a folyók.

A Tisza-tó és a leveleki tó tökéletes párja Nebraska vadregényes McConaughy-tava, ahol a nádas közelében kempingeztük, és a régi szalonnasütéseket idézték fel az esti grillezések. Minnesotán két nap alatt vágunk át, és megérkezünk a barátainkhoz Wisconsinba. A mesébe illő vidéken skandináv hangulatú barna faházak sora húzódott a fenyvesek között, a tükörsima vizű tavon szeljük a vizet. Este a tűz mellett a lányom és hároméves kis barátja énekelni kezd: „twinkle, twinkle, little star”… és ahogy a tűz lángját, a két gyerek arcát meg a fenyőfák közül kibukkanó tavat figyelem, tudom, hogy ez már egy másik életérzés. De ugyanolyan meghatározó, mint az egykori kollégiumi bulikban.

Ha kíváncsi vagy, hogyan látja a szerző a világot, kattints ide, ha pedig többet olvasnál arról, milyen az élet Kínában, ahol a családjával él – amikor épp nem az anyósához látogat, akkor nézd meg Éva Facebook-oldalát.

Fotók: a szerző saját képei

Trembácz Éva Zsuzsa