Amikor a testvérem idegenforgalmi suliba járt, akkor mesélte, hogy a turistákat különböző típusokba sorolják a szakemberek. Már nem emlékszem, hogy milyen típusokat említett, csak egy fajta maradt meg élénken az emlékezetemben. Az, aki nem hagyja el a komfortbuborékját. Bárhova is utazik, mereven ragaszkodik a megszokott dolgokhoz. Nem kóstolja meg az egzotikus ételeket, nem próbál szóba elegyedni a helyiekkel, nem próbál kilépni a hétköznapi környezetéből, sőt igyekszik mindent megtenni azért, hogy elkerüljön mindent, ami idegen vagy szokatlan számára.

Van, aki egy egész életet is képes a saját, kényelmes komfortbuborékjában leélni. Nincs ezzel semmi baj.

Régebben én is szerettem a saját buborékomat.

Közben őszinte csodálattal és nem kevés aggodalommal néztem a tesómat, aki három gyerekkel és tizenhét év főállású anyasággal a háta mögött, mindenféle vendéglátós képzettség és munkatapasztalat nélkül vágott bele egy kávézó megteremtésébe. A semmiből hozta létre iszonyú mennyiségű munkával, kreativitással, vagánysággal, de legfőképpen kitartással.

Aztán ott van egy nagyon jó barátnőm, akiről soha nem tudom, hogy a világnak éppen melyik pontjáról fog jelentkezni. Egy állami cég jogi igazgatójaként dolgozott még pár évvel ezelőtt, aztán egyszer csak fogta magát, és elment megvalósítani az álmait. Az ő álma a vitorlázás. Kemény munka áll mögötte, de elérte, hogy fenntartsa magát egy olyan életben, ahol soha nem tudod, hogy mit hoz a másnap. Senkit nem ismerek, aki nála szabadabb lenne. Ennyi szabadság és függetlenség engem megbénítana, de bármennyire is féltettem az elején, most már látom, hogy neki szárnyakat ad.

Az övék a két legbátrabb példa, amellyel személyesen találkoztam. Nekik aztán nem való semmilyen buborék. Persze mindkettőjük esetében a megvalósítás fontos feltétele volt, hogy pénz is kellett hozzá. Nem is kevés. Ez nem elhanyagolható tényező. Tudom. De szerintem akkor sem ez a lényeg.

Vajon én kockára tenném az összes pénzemet, vagy feladnám a biztos állásom, hogy megvalósítsam az álmaimat? Ugranék háló nélkül? Biztosan nem.

Pár éve aztán motoszkálni kezdett bennem valami halvány hiányérzet.

Pörgettem a Facebookot, és egyre-másra csodálkoztam rá, hogy a közelebbi-távolabbi ismerőseim mi mindent csinálnak. Van, aki kávékapszulákból készít csodaszép ékszereket; van, aki kosarat fon, más szabadidejében gyönyörű rajzokat készít. Olyan is akad, akibe annyi energia szorult, hogy három kisgyerek mellett online edzőtermet működtet, hogy megmozgassa a többi anyukát, vagy ott van a sikeres ügyvéd ismerősöm, aki ötven felé jár, és kitanulta a sörfőző szakmát. Gimis osztálytársnőm mosolyog egy képen, egy tündéri kutyust ölel, terápiás foglalkozásokat tart vele együtt.

Hallgatom egy közeli barátomat a telefonban, aki azt újságolja, hogy 47 évesen feladja a grafikusi állását, mert kamionsofőr szeretne lenni. „Mindig is ez volt az álmom!” – mondja.

De bármennyire is vonzók és izgalmasak ezek, mások álmait nem lehet átvenni... Sajátra van szükség.

Másfél évvel ezelőtt az interneten böngésztem. Találtam egy viszonylag új oldalt, ami főleg nőknek szóló témákra fókuszált. Értelmes és okos írásokkal, amelyek nem öt mondatból állnak, és nincs bennük tíz felkiáltó jel. Ide-oda szörföztem az oldalon, elolvastam a cikkeket, beleolvastam a kommentekbe. Kíváncsiak voltak az olvasóik történeteire is.

Veled is megtörténhet.

Szinte maguktól jöttek a szavak. Gondolkodás nélkül kezdtem el írni. Életem legmeghatározóbb időszaka elevenedett meg másfél oldalba sűrítve. A gyerekeim születése, ami nem akkor, és nem úgy történt, ahogy kellett volna. Ami váratlan volt, megrázó, és olyan erők-érzelmek mozgósítását követelte, amelyeknek a létezését addig nem is sejtettem. Nem tudtam, hogy vajon érdekelhet-e ez valakit. Nem is tudtam addig a napig, hogy van bennem vágy arra, hogy megfogalmazzam és megosszam a gondolataimat, a történeteimet másokkal. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Csak egyvalamit tudtam: rátaláltam a saját álmomra.

Nem nagy ívű, nem világraszóló, és nem kell felborítanom az egész életemet azért, hogy elérjem. De az enyém.

Vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem, kimerészkedem a buborékomból. Aztán, mielőtt meggondolhattam volna magam, rányomtam a küldés gombra...

Posteiner Judit