–

Nincs a világon forgalmasabb hely, mint egy csecsemőosztály ötágyas kórterme. A nap 24 órájában jönnek-mennek a frissen szült nők, hozzák-viszik a csecsemőket, ki-bejárnak a drága karórát és hálapénzen vásárolt széles mosolyt viselő orvosok és a rideg, pattogó hangú, sokat látott nővérek. Ha némi szünet áll be, és elcsendesedhetne a szoba, akkor is mindig akad valaki, aki belekezd a szülésének, terhességének, vajúdásának történetébe… vagy kéretlen tanácsokat osztogat az álmatlanságtól és hormonoktól szédelgő, se állni, se ülni nem tudó egynapos anyukáknak.

Onnan tudom, hogy ez az örök körforgás soha nem áll meg, hogy két nap helyett három hetet töltöttem el egy ilyen kórteremben. Nem volt máshol hely, úgyhogy hirtelenjében csak itt találtak nekem ágyat, ahonnan bejárhattam a koraszülött osztályra a túl korán érkezett ikreimhez.

Ahogy teltek a napok, egyre kevesebb türelemmel és figyelemmel kísértem az állandóan változó szobatársaim életét. Füldugóval a fülemben, háttal mindenkinek feküdtem az ablak melletti ágyamon, és próbáltam csak minimális háttérzajként érzékelni a jelenlétüket. De nagyon nehéz volt kizárni egy ilyen intenzív, érzelmektől fűtött, hangos külvilágot.

A csecsemőket kis kocsikon tolták ki-be az anyukák. Aki pihenni szeretett volna, az visszavihette a nővéreknek a babáját néhány órára, aki pedig arra vágyott, az maga mellett tarthatta a csecsemőt. Az egyik friss anyuka különösen gyámoltalannak tűnt. Alig merte megfogni a gyerekét, sírással küszködve próbálta átpelenkázni, tanácstalanul nézegette a köldökcsonkot, és elkeseredetten gyűrte a mellét a baba szájába, hogy megetesse – de valahogy semmi nem akart sikerülni. Éjszakára láthatólag kezdett kiborulni, mert a baba csak sírt, csak sírt, rendületlenül.

Tudom, hogy sajnálnom kellett volna, de képtelen voltam rá. Csak elvakult irigységet éreztem, hogy a karjában tarthatja a gyerekét, ráadásul a baba olyan erős és egészséges, hogy órákon keresztül tud sírni. Milyen szerencsések...

„Bárcsak az enyémeknek lenne annyi ereje, hogy így tudnának üvölteni” – gondoltam. Végtelenül szomorú voltam, kimerült, és annyira, de annyira dühös. Dühös az egész világra, de most leginkább erre a tétova, szerencsétlen nőre. Mert ott és abban a pillanatban, abban a beszűkült tudatállapotban számomra ő testesítette meg a külvilágot.

„Szerintetek mit csináljak vele?” – kérdezte tőlünk elvékonyodott, sírós hangon az asszony.

„Vidd vissza, és hozz egy olyat, amelyik nem sír” – csúsztak ki a számon a szavak szinte maguktól. Persze, ahogy kint voltak, már meg is bántam őket. De ott voltak, kint, kettőnk között.

Egy pillanat alatt síri csönd lett a kórteremben. Csak a gyerek óbégatott tovább. A félhomályban láttam, hogy mindenki engem néz. Aztán a legtávolabbi ágyon fekvő nő valami fura hangot adott ki, ami hirtelen visszafojthatatlan vihogássá változott...

Másodperceken belül az egész szoba hangosan röhögött. Én is. A nő is. A megbántott fiatal anyuka is. Mindenki. Fájón húzódtak a frissen varrt sebek, kinek hol, de a könnyünk is kicsordult, úgy nevettünk. Mi, együtt. Végre.

Meg sem hallottuk az éjszakás nővér haragosan koppanó lépteit.

„Mi ez a viháncolás? Nem kaszinó ez! Csend legyen!” – ripakodott ránk.

Megszeppenve hallgattunk el. De ahogy a nővér kiment, az egyik anyuka csuklani kezdett. Na, ezen újból el kellett kezdeni röhögni. Hömpölygött ki a felszabadult vidámság a sötét folyosóra megállíthatatlanul.

Csak lassan csendesedett el a szoba. A nevetésben feloldódott minden feszültség, és ez a babákat is megnyugtathatta, mert egy kis időre ők is mind elhallgattak.

Az ablak felé fordulva a pókhálóvá mosott sötétítőfüggönyön keresztül néztem a csillagokat.

Azon éjjelen fényesebbnek tűntek, mint máskor.

Posteiner Judit

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images