–

Na, ne már!

Hetek óta, vagy még inkább hónapok óta gyűlnek a témák a fejemben, a gépemen egy hízékony kis mappában. De hol idő híján, hol lendület híján, valahogy nem íródnak meg. Ám ma végre rászántam magam, hogy ezek közül az egyiket, még csak nem is a legrégebb óta dédelgetett bepötyögöm nektek.

Aztán – ráhangolódásként – megnéztem, miket írunk-olvasunk mostanában mi itt a WMN-en, és belebotlottam JAZ írásába. Mit botlottam? Akkorát estem, mint a picsa. Ezért aztán úgy döntöttem, félre a tervezett témával, elő a szerző által emlegetettel. Csak egy kicsit másképp.

JAZ – ha jól értem – amellett kardoskodik, hogy tegyünk meg mindent, hogy megmentsük a régit, még ha az büdös és horkol is, mert az újjal legalább annyi munkánk és problémánk lesz, ha nem több. Nem átall bölcs apukájára hivatkozni, aki szerint: „ki mit szakajt, azt szagolja”.

Hát, kedves JAZ, először is azt gondolom, hogy a nagy faszt!

Vagyis khm... elnézést, vissza a nőies és kulturált vitaeszközökhöz... jobban mondva: elő velük, mert hirtelen felindulásból mellényúltam, és a finom vitaeszközös fiók helyett véletlenül a bárdos, kapás, machete-st húztam ki. De már teszem is vissza a szekercét a helyére, becsszó.

Először is, elnézést kérek a korábbi kirohanásomért. Mindenki éljen úgy, ahogy akar, mindenki döntse el, mit és meddig szagol. JAZ! Ha az apai örökség hasznodra van, és a munka – amit abba fektetsz, hogy a szaglászás ne csak kötelesség legyen, hanem élvezet is, megtérül –, akkor te valószínűleg jól csinálod, amit csinálsz.

És ha hiszed, ha nem, bizonyos dolgokban egyetértünk.

Én magam is azt gondolom, hogy a házasság nem vicc. Hogyha kiválasztunk valakit, aki szintén mellettünk teszi le a voksát, és azt a döntést hozzuk, hogy együtt fogjuk leélni az életünket, akkor tenni, közösen tenni kell azért, hogy ez a döntés életben maradjon.

Ez kemény munka, sok-sok hullámvölggyel és hullámheggyel.

De a kérdés az, hogy mikor marad életben egy házasság?

Akkor, amikor papíron és formailag még egy család vagytok? Amikor még együtt reggeliztek, vacsoráztok, mert így szokás? Amikor még együtt álltok a karácsonyfa előtt, de ha véletlenül összeér a kezetek, mindketten úgy érzitek, mintha egy idegen ért volna hozzátok? Amikor profin működtettek egy színházat, nehogy a gyerekek, a szomszédok, a nagyszülők  megsejtsék, hogy valójában már semmi közötök egymáshoz?

Nézz körbe, JAZ! Sőt! Nézzünk körbe mindannyian! És számoljuk meg, hány olyan házaspárt látunk magunk körül, akikről azt gondoljuk, igen, nekik sikerült. Alighanem találunk egyet... kettőt. Ami azt bizonyítja, hogy sok munkával, kitartással és nem kevés szerencsével meg lehet csinálni. És találunk sok olyat, nagyon sokat, akiket a megszokáson, a jóezígy-en és a változástól/változtatástól való félelmen kívül a világon semmi nem köt össze.

Épp ezért én kérlek téged, és mindenkit, hogy engedjük el végre a közhelyeket, melyekkel a szüleink, a nagyszüleink – vagy csak a suta környezet – gúzsba köt minket. Engedjük el a félelmeinket, a szorongásainkat attól, hogy egyedül halunk meg, attól, hogy a gyerekeink rámennek a válásra, vagy attól, hogy talán számunkra nincs jobb virág. Engedjük el végre őket! Mind!

És tudod, miért kérem ezt?

Mert az élet célja nem az, hogy azt szagoljuk, amit szakítottunk, hanem, hogy szeressük azt szagolni, amit szakítottunk. Legalábbis szerintem.

Az élet célja, hogy boldogok legyünk. És – őszintén szólva – én magam nem hiszek abban, hogy ha valaki fanyalogva szaglászik egy életen át, az boldog tud lenni. Abban sem hiszek, hogy aki nem boldog, az boldoggá tud tenni másokat.

Abban sem, hogy az egyedülléttől való félelem miatt válasszuk inkább a társas magányt.

És abban sem, hogy a gyerekeknek feltétlenül tönkre kell menniük egy válástól. Tudod, mitől mennek tönkre a gyerekek, JAZ? Attól, ha a szüleiket boldogtalannak látják. Attól, ha azt látják, hogy veszekedve, feszültségben élnek. Nem hiszem, hogy az a szülő mutat jó példát, aki azonnal odébbáll, ha egy kicsit megfakult a szerelem illata az orrában. De azt sem hiszem, hogy az mutat jó példát, aki azt tanítja a gyerekeinek, hogy: édeseim, én együtt maradok apátokkal, ha fene fenét eszik is, együtt maradok vele, bár már komoly munkát kell fektetnem abba, hogy ne irtózzak attól, amikor hozzám ér, és  ne undorodjak a szagától, de együtt maradok vele, mert ezt így kell, így illik, és mert nektek így lesz a legjobb. Nem így lesz.

Én azt a példát akarom mutatni a gyerekeimnek, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy szeretetben, tiszteletben és boldogságban tudjunk együtt élni. Azt, hogy ha valakinek az illatát egykor habzsolva szívtuk magunkba, akkor meg kell próbálni ezt az illatot nem elfelejteni, nem elfordulni tőle, hanem valahogy megőrizni vagy újjá éleszteni a vágyat, hogy újra meg újra beleszippanthassunk.

De ha ez nem megy, ha ez minden küzdés és próbálkozás ellenére sem megy, akkor

igenis merjük elhagyni a süllyedő hajót, és ne kapaszkodjunk bele tíz körömmel, abban reménykedve, hogy hátha megöregszünk itt az oldalán csimpaszkodva, mire végleg elmerül.

Mert ebben az esetben mi nem kitartó és hűséges utasok vagyunk, hanem csak plusz súly, ami hozzájárul ahhoz, hogy szépen, együtt süllyedjünk el a hajóval együtt, melyen a gyerekeink is utaznak. Csakhogy nekünk nem a süllyedésre kell koncentrálnunk, hanem az emelkedésre. Vagy legalábbis a felszínen maradásra.

És ha a szakajtott virág végleg elhervadt, ha mi nem tudjuk már öntözni, ha hiába is öntözzük, mert annak gyökereiből már kiszállt az élet, akkor, kedves JAZ, igenis körbe kell nézni a mezőn, és le kell szakajtani egy másik virágot, akármilyen kínkeserves munka, gondozás, locsolás is jár azzal, hogy az növekedjen, új hajtásokat és virágokat hozzon.

Persze csak akkor, ha úgy érezzük, megéri, ha nem félünk a munkától, és ha a boldogságot nem gyerekes utópiaként definiáljuk, hanem valamiként, amiért élni érdemes, élni szabad, élni kell.

Kormos Anett

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/andrey_l